Az író haláláról szóló első újsághírt sokan ismerik (Csáth Géza megmérgezte magát. Saját tudósítónktól. = Magyar Újság [Bácskai Hírlap], 1919. szept. 13. 23/76. 3.), de eredetiben kevesen látták, ezért teszem ide illusztrációként Csáth Géza halálának centenáriumán.

Ezen a napon az jutott eszembe, hogy vannak-e még ilyen újsághírek, melyek ilyen pregnánsan szólnak akár egy művész haláláról?

Nincsen olyan része a hírnek, amit ne idéztek volna, magától értetődően szinte minden kutató ismeri, ez a mondat különösen meghatározó: „A holtteste paréjjal és fűvel volt letakarva”. Van, akinél címként szerepel.Milyen egyszerű, és mégis egy egész tragédiát takar. Furcsa szempont: mintha ez indította volna el a legenda útján, ami mára hatalmas folyammá duzzadt minden lehetséges műfajban.

Szépirodalmi ellágyulások, a szent áhítattól kezdve az elutasításig – mindenre találni példát, a lényeges mégis az, hogy mindenkinek megvan a saját útja Csáth Géza műveihez, nem mindennapi olvasmány, mindig valamiért vesszük elő, mint egy gyógyszert, és alighanem ez tartja életben a legendáját.

Sokan orvosi/diagnosztikai szempontból készítettek elemzéseket, azonban ezek is csak részterületei maradnak egy nagyobb egésznek, amit a világ iránt érzett szenzibilitással szoktunk jellemezni; olyan kézenfekvő, mégis komplex fogalom, még sincs olyan sablon, amibe belekényszeríthető lenne.

A legtöbb kutató egyenes útnak látja a vesztébe rohanó író sorsát viszontagságos születésétől rettenetes haláláig, mindezt művekkel, naplókkal, diagnózisokkal alátámasztva.

Mi lett volna, ha? – ezt a kérdést nála teszik fel a legtöbben. Főleg azért, mert besorolhatatlan. Mert olyan szövevénnyel találják magukat szemben, ami kibogozhatatlan. Mi lett volna, ha nem pusztítják saját függőségei, kevesebb kábítószer, több remekmű, kevesebb téveszme, több remek dráma és vonósnégyes. A mi lett volna – terméketlen kérdés.

Sokan még fanyalogtak is, hogy nem volt olyan kiemelkedő – mint kicsoda?

Az irodalom nehezen viseli a kívülállást és az öntörvényűséget. De nézzük a tényeket, mindjárt a legegyszerűbbel kezdve: Csáth Géza 1908 és 1913 között öt novelláskötetben publikálta életművének legjavát. Hosszan lehetne sorolni, mi mindent alkotott még, ami számottevő, más műfajokban is, de a lényeg mégiscsak ez. Nem adott ki semmit a kezéből, amit nem tartott tökéletesnek. Nincs a magyar irodalomnak jobb első kötete. Esetleg mellé lehetne tenni néhányat, de fölé nem.

Bármelyik szövegébe beleolvasunk, felismerjük. Még sincs olyan paradigma, ami szerint írt volna. Minden novellája külön világ, még ha próbáltak is típusokat felfedezni, ezeknek legfeljebb tematikai irányuk van, a mű központi gondolata minden esetben saját, eredeti, egyedi.

Sokan nehezményezik, hogy túl későn került a nyilvánosság elé a teljes életműve. Főleg a naplók és a levelezés hiányzott. Már eltelt egy évtized, mióta megjelentek, és még senki sem látott neki, hogy ezeket részletekbe menően tanulmányozza. Mindenki ezektől várta az igazi áttörést, a megvilágosodást, a titkok megfejtését, de Csáth portréja rezzenéstelen maradt. Pedig mi mindenbe bele lehetne kötni, micsoda következtetéseket lehetne levonni, némely mondatát véres kardként hordozni, hiszen annyi mást metszettek már ki az irodalom testéből kisebb vétkekért is. Csáth kiállja ezt a próbát is, hiszen maga metszette ki a saját testéből a saját kezével a legtöbbet. Annyi kínt okozva magának életében, amennyit egész utókora sem tudna.

A beat-nemzedék felépíthette a saját legendáját, lényegében ugyanabból az életvitelből, ami Csáthot jellemezte. Műveiket időben kiadták, volt közönsége annak, ahogyan éltek, és olvasták, amit írtak. Az sem véletlen, hogy az 1980-as amerikai kiadás, a The magician’s garden and other stories indította el Csáthot a világhírnév felé. Felfedezése valójában a magyar irodalomban is akkortól vett lendületet, amely máig újabbnál újabb szempontokat görget magával.

Fel kellett nőni hozzá. Sok mindent lehet a véletlennek tulajdonítani, de szkeptikus vagyok ezzel kapcsolatban: nemigen hiszem, hogy Csáth a maga szókimondó naplóival, önmagát sem kímélő levelezésével ennél korábban gondtalanul begördülhetett volna a magyar irodalomba. Arra a terepre, ahol mindenkinek az életművét szitálták, gyomlálták, cenzúrázták. Simára gyalult irodalomtörténetek jelentek meg, amelyek nem tűrtek olyan vadhajtásokat, mint amiből Csáth életműve virágba szökkent. Maga a kor sem engedte volna.