Büntető a vakondlyukból

Már régóta készültem erre a kiruccanásra, meglehetősen részletesen megterveztem jó előre a tankolástól és az autópálya-matrica vásárlástól egészen addig a pillanatig, amikor az esti szürkületben elpakolom a kerti szerszámokat, elköltöm burgonyasalátából és paradicsomból álló szerény, de ízletes (sokmagos császárzsömle lett volna mellé) vacsorám, meggyújtom a szúnyogriasztó olajjal feltöltött szúnyogfáklyát, bekapcsolom a notebookom, szisszentek egy hűvös sört, és, vállalva minden férfiúi megvetést meg isteni elszámoltatást a foci-vébé negyeddöntőinek elszalasztása miatt, elkezdem leírni azt a nem kevés szöveget, ami Versek címszó alatt gyűlt össze a fejemben az utóbbi néhány hónapban, s amit leginkább nyugalomban érdemes képernyőre vetni, mely nyugalomból nem mindig akkor van része a tollforgatónak, amikor azt az ihlet megkívánja.

A hétvégi ház körüli kertben, ahogyan azt előre sejtettem, mostanra jó nagyra nőtt a gaz. Felkészülten érkeztem, életem első robbanómotoros szerszámával: egy vadonatúj kaszával. Összeszerelni könnyebb volt, mint képzeltem, némi esetlenkedés után a motort is bedurrantottam, és nekiláttam a megtapasztalásnak: hogyan is kell mozogni a rám akasztott, hétkilós cuccal ahhoz, hogy ne a levegőt vágjam, sem pedig a talajt preckeljem szét vele.

Igen hamar belejöttem, meg is tetszett nagyon, robog a motor, pörög a tengely, forog a vágókés, ez olyan férfias, már-már macsós izé. Már csak a kert harmada van hátra, már csak a negyede, s jöhet a nyugalom, jöhetnek az alkotás szent és mégis buja pillanatai, a megbékélés önmagammal és a világgal.

De nem.

Mert egyszerre csak elöntött egy ismeretlen bizsergés, vagy zsibbadtság – vagy inkább a kettő együtt. Beletelt néhány tizedmásodpercbe, amíg felismertem a helyzetet: engem bizony megtámadtak valamilyen rovarok. Újabb tizedmásodperc alatt kikapcsoltam a kaszát, és menekülőre fogtam – fordított sorrendben inkább nem próbáltam ki. Nem kergettek sokáig, de egyikük bemászott az ingem és a pólóm közé, és ott fejtette ki áldásosnak egyáltalán nem nevezhető tevékenységét. De tőle is megszabadultam. Kisvártatva visszalopództam, megnézni, kikkel is volt dolgom. Nos, darazsakkal: egy elhagyott vakondjáratban lakó kolóniát sértettem meg a kaszával. Ezeknek a miniatűr repülő tigriseknek pedig egyszerű, de hatékony a stratégiájuk: legjobb védekezés a támadás.

Természetesen ekkor ért véget a meg sem kezdődött megérdemelt egyestényi alkotói szabadság. Egy sort nem írtam, inkább összepakoltam, és hazakocsikáztam. Egy-két csípés nem tántorított volna el a szándékomtól, de annál több találat ért, ilyenkor bármi történhet, gyógyszertár legközelebb húsz kilométerre, orvost nem is tudom, hol kell keresni.

Elvették az időmet – ez volt a büntető. A tizenegyes. Végül ennyi csípést számoltam össze. Tizenegy darázs összesen nincs egy gramm. Mégis viccesen átrendezték az arcom, legalábbis ideiglenesen. Hazai pályán.

De lesz majd visszavágó.

Király Farkas