„Csukd be szemed, nyisd ki szád, kapsz majd bele cukorkát!” Emlékszünk, ugye, szinte mindannyiunknak mondták már ezt kiskorában. Amikor pedig így tettünk (még) jóhiszeműen, cseppet sem gyanakodva, a szánkba sót tömtek, keserű falatot dugtak, de még hallottam olyan esetről is, hogy valakinek tintaceruzával szúrták meg a nyelvét.

A bizalom fája nehezen ver gyökeret, lombosodik ki, és nagyon kell vigyázni rá, mert hamar megtépázza a szél, hullani kezdenek a levelei, kártevők szállják meg, fagykárt szenvedhet. Megbízni valakiben a számomra azt jelenti, hogy felfogom, és a legmélyebben elhiszem, hogy elfogadott és befogadott, helyet adott magában nekem, és ez a hely biztonságos. Megkockáztatom: örök. Hogy nem kell félnem tőle, nem ellenség, nem dönt ellenem, törvényei az én törvényeimmel nem mennek szembe.

A bizalom talán az abban való hit, hogy a másik természetes módon viselkedik úgy velünk, ahogy elvárjuk tőle. Mert nyilván várunk, elvárunk valamit (szavahihetőséget, figyelmet stb.), ha a másik ezt a legmagátólértetődőbb módon tudja megadni nekünk, ha ez neki nem jelent igazodást, gondot, önerőszakot, mert a várakozásunk egybeesik az ő szándékával, és ez persze kölcsönös, akkor kiépülhet a bizalom. Természetesen nemcsak magánéleti bizalom létezik, de az üzleti korrektségről, vagy arról a bizalomról, amelyet orvosunk iránt érzünk, sőt, a bizalom számos egyéb formájáról is valahogy egyértelműbben gondolkodunk, mint arról, amelyet családon és kapcsolatainkon belül élhetünk vagy nem élhetünk meg.

Abban az emberben, aki kicsi korában megkapta a megfelelő gondoskodást, elfogadó szeretetet és a biztonság/bizonyosság érzését a szüleitől, könnyebben épül ki bizalom felnőttkorában társaival szemben is, mint aki eleve sérülten jön. Aki már gyerekkorában azt tapasztalja, hogy a környezetében mindennapos az egymás becsapása, a bizonyosság és az állandóság hiánya, az örök készenléti állapotban van, a gyanakvás fáját ülteti el és locsolgatja ösztönösen magában. Antennái kiélesednek, minden izma folyamatosan megfeszül. Magában sem bízik.

De kiépülhet-e önbizalom olyan közegben, ahol semmiben nem lehetünk biztosak? Bízhat-e másban olyan ember, akinek az egészséges önbizalma is csorbult? Természetesen az egészséges önbizalmon nem azt az állapotot értem, amikor az ember saját magán kívül a világon senkiben nem bízik meg, mert ez minden, csak nem egészséges. Akkor sem, ha korai sebzésekre vezethető vissza.

Az önbizalom azt is jelenti, hogy megbízom a saját megérzéseimben, tapasztalataimban is, hallgatok a legmélyebb sugallataimra. Ha megromlik egy barátságom, kapcsolatom, el tudom dönteni, hogy javítgatásra érdemes-e – hiszen az ember és az élet nem tiszta, hibázunk, tévesztünk, botladozunk, a másik is, én is –, vagy elhatárolódom tőle, s nem hagyom, hogy további éveket harapjon ki a naptáramból. Mindkettő jobb út, mint a valóság retusálása. Ha a tartópilléreink zöme jól áll, nyilván akkor érdemes a rogyadozó pillért közösen javítani. Megjavítani. És mindig lesznek rogyadozó pilléreink, falaink persze. Olyan ez, mint amikor beköltözünk egy képzeletbeli házba, amelyről aztán folyamatosan gondoskodni kell – pincétől padlásig.

Valószínűleg a legtöbben megtapasztaltuk már, milyen az, amikor magunknak azt mondjuk (vagy más azt gondolja rólunk), hogy „Megérdemelte. Ha nem lett volna olyan, amilyen, én sem tennék most így”. Hogy éppen milyen, azt helyzete válogatja. Nő és a férfi is gyakran szenved megtorlást, ha nem tud elegendő időt, figyelmet a másikra szánni. A közös (képzeletbeli) házukra. Itt üres a kamra, megyek máshonnan feltölteni, gondolja a másik, de rögvest felmenti magát: ő tehet róla, miért nem etetett meg. Néha indok sincs, csak falatozás más kamrákból is. Mert csak.

Vannak gyenge pontjaink, gyarlóságaink, és a másiknak is vannak, naná. Viszont együtt kell meghúzni a határainkat, felállítani a kerítésünket: érdemes olyan helyet keresni az építkezésre, amelynek minden adottságával meg tudunk békülni.

Feltűnt, hogy az amerikai sorozatokban, filmekben meglepően gyakran szerepel ez a mondat: Bízz bennem! Bízz bennem, mondja a titkosügynök a „szerelmének”, miközben három perc múlva újabb hazugságai földjén poroszkál. Bízz bennem, mondja a férfi a nőnek, a nő a férfinak, miközben mindketten kóddal és/vagy ujjlenyomattal védik a telefonjaikat, számítógépjeiket, még egymás elől is. A bizalmatlanság pedig szorongást szül, és elbizonytalanít végül minket is.

Nem véletlen, hogy a bizalmunkat elsősorban a vérrokonainkkal szemben érezzük. A kedvessel, baráttal szemben nehezebben épül ki. Mindig ott van benne egy kicsi félsz, egy kicsi „De mi van, ha…”. És amikor ez a kérdés megjelenik, abban a másodpercben az agy már készen is áll arra, hogy elmés csapdákat találjon és építsen ki, amelyekbe a másik belesétálhat, vagy próbáknak teszi ki a másikat, amelyeket az vagy kiáll, vagy elbukik.

Ez pedig rendkívül fárasztó mindkét félnek.

Számomra az egyik legvonzóbb tulajdonság, bátorság, vagányság, ha valaki képes – minden negatív múltbéli tapasztalata ellenére is – bizalmat megszavazni a másiknak. És hinni abban is, ami nem látható.

Mirtse Zsuzsa