Igen nagy rajongója vagyok a 32 éve elhunyt Robert Graves-nek és az ő történelmi, áltörténelmi, fiktív-történelmi regényeinek. Sajnos a recenziós példányok olvasásán kívül ritkán marad időm egyebet is olvasni, de ez a fenti rajongás legyőzte az időt (már ezért is megéri rajongani: le lehet vele győzni az Időt!), és „lopva”, kicsit rossz lelkiismerettel, hogy miért nem újonnan megjelent könyveket olvasok és ajánlok Önöknek, szóval lopva végigolvastam a Jézus király című kötetet. A könyvet Graves 1946-ban írta, a magyar fordítás az 1966-os londoni hetedik (!) kiadás alapján készült, a magyar kiadást (a harmadikat!) a Gondolat Kiadó 1971-ben jelentette meg Budapesten.

A könyv eleve egy nagyon bátor elképzelésből indul ki, jelesül abból, hogy (a rendkívül magas színvonalú, ugyanakkor a szerzőt szemérmesen fel nem tüntető „A kiadó utószava” című részből idézek most – és később is visszatérek hozzá) „Jézus csodás – a természet és biológia minden törvényével szemben álló – születésének mítosza (melyet szerzőnk természetesen nem tud elhinni) csak azért alakulhatott ki, mert származásának és születésének valóban voltak homályos mozzanatai, csodás gyógyításainak híre csak azért terjedhetett el, mert egyéniségének szuggesztivitása révén egyes pszichikai eredetű megbetegedéseket valóban »csodálatos« gyorsasággal és eredménnyel gyógyított; legközelebbi tanítványai azért hihették Messiásnak, mert ő maga is annak vélte magát, és magatartásával – sőt, a mártíromságnak valóságos kierőszakolásával – ő maga is ezt sejtette velük.”

Vagy ahogy a szerző maga fogalmaz az Utószó a magyar kiadáshoz című, 1968-ban kelt szövegében: „A Jézus királyt Angliában írtam, a második világháború két utolsó évében. Célom az volt, hogy irodalmi vetületben, a költészet eszközével rajzoljam meg Jézus történetét. Az első század utolsó éveinek nézőpontját tükrözi: egy vallásos keresztény mondja el, akit türelmetlenné tettek az őskeresztény egyház ellentmondásos, következésképp megbízhatatlan dokumentumai. Sok hívő előtt vált nyilvánvalóvá, hogy Jézus minden életszentsége ellenére is ember volt, nem pedig isten; és ha a nép elismerte Messiásnak vagy felkent királynak, akkor Jézusnak okvetlenül valamilyen törvényes jogalapja volt erre a címre. A rómaiak természetesen nem akarták elismerni Jézus jogigényét, mert Amikor Jézus a férfikorba lépett, Judea már római császári provincia volt, Pontius Pilatus helytartó kormányozta, aki még pénzeket is veretett a saját nevében. Ha a korabeli jogi normák szerint Jézus trónigénye valóban autentikus volt, akkor csak Heródes király legidősebb fia, Antipatrosz lehetett az apja. Antipatroszról tudjuk, hogy apja és uralkodótársa, Nagy Heródes ölette meg, öt nappal saját halála előtt.”

Ez tehát a kiindulópont, erről szól a könyv, ami a szentségtörés, a blaszfémia és a hívő emberek türelme próbálgatásának a határán egyensúlyoz, és – a szerzői szándéktól függetlenül – eleve létezik egy olyan erős antiklerikális olvasata, amelyik tökéletesen belesimul a hatvanas-hetvenes évek kommunista világképébe (és cenzúrájába). Ami meglepő, az a félelem, a félsz, amelyik kicsendül a kiadó utószavából (eleve furcsa, hogy a kiadó kénytelen egy profin megírt, mégis aggályoskodó utószóban magyarázkodni, amiért egyáltalán ki merészeltek adni egy Jézusról szóló könyvet), és a fura elköteleződés, amelyet 1968-ban Graves is szükségesnek tart a magyar kiadás (!) után elhelyezni: „Szeretném remélni, hogy a Jézus királyt érdeklődéssel fogadják Magyarországon és más szocialista országokban, s utána szívesen olvassák majd el a The Nazarene Gospel Restored tanulmánykötetet is. Az ateizmus nem elég. Az egyházellenesség nem elég. Azoknak a reális tényeknek a megismerésére van szükség, amelyek e rendkívüli történet – a kereszténység eredete és felemelkedése – mögött rejlik.”

Így tehát a szerző szinte sokkolóan érthetetlen utószava. De – nem tudok másra gyanakodni, mint arra, hogy félsz és önigazolási kényszer húzódik meg mögötte – ezek után a kiadó is elhelyez a kötetben egy utószót, amelynek, mint írtam, nincs szerzője, igen magas színvonalú, de közben végig azt magyarázza, miért adták ki a könyvet… hogy igazából csak meg akarták mutatni, hogy Jézus élete és csodái csupán véletlenek, túlfűtött emberek képzeletének termékei, miközben racionális magyarázat is van mindenre.

Persze, lehetne ezt jól is érteni, de a megjelenési évszám miatt kilóg a lóláb: mindez a cenzornak szól, meg az Ismeretlen Levélírónak, hogy az ég szerelmére, valahogy fel ne jelentse már a kiadót: „Kiadóvállalatunk úgy véli, jó célt szolgál akkor, amikor ezt a munkát egy jelentős író egyéni látásmódjának értékes dokumentumát – a magyar olvasóközönség számára ismét hozzáférhetővé teszi.” Rettenetesen szomorú és tanulságos volt olvasni az utószóknak ezt a burjánzását, de szerencsére a nagyszerű könyv élményét – mérhetően – rontani nem voltak képesek.

Nagy Koppány Zsolt