Az erdő legendája

Az erdőbe a nap csak a sűrű lombkoronák szövevényén sejlik át. A földön rendezetlen összevisszaságban nőnek a növények, liánok csapnak az arcunkba, kidőlt, mohával borított fatörzsek teszik minden lépésünket bizonytalanná. Mindenhonnan vérszívók leselkednek ránk, hangyák, amelyek marása éget, madarak váratlan rikoltásaira rezzennünk össze. Egy ilyen erdőben gyakran csak a korhadt fák mutatnak utat.

Ha a trópusi esőerdőket vagy az észak-amerikai erdőket megbolygatják, a kiirtott fát nem lehet pótolni, az az erdő örök időkre eltűnik. Azokról a jelenségekről, amelyek a lángoló Amazonas, Szibéria vagy Kongó őserdeiben még felfedezhetők, és amelyekkel a mai ökológia foglalkozik, nekünk kevés fogalmunk van. Ha csak egyetlen gesztust tehetünk mégis a pusztulás ellenében, akkor tegyük nyilvánossá.

Nemcsak a tűz pusztít: Indonézia Borneó szigetén vág ki egy erdőt, ahol új fővárosát hozza létre. A napokban egy másik kép is bejárja a világot: a kéregbogár által elölt fenyőfákat látni a németországi Harz Nemzeti Parkban, egész hegyoldalak csupaszodnak folyamatosan, megállíthatatlanul.

Ilyenkor idézzük fel emlékeinkből régi olvasmányainkat: az erdőélmény első számú szabálya, hogy ne tévedjünk el. Ezekre a helyzetekre nem érvényes René Descartes tanácsa, miszerint ha az ember egy erdő közepében találja magát, nem kell mást tennie, mint „amennyire csak lehetséges, mindig egyenesen haladni előre, ugyanabba az irányba”, akkor biztosan kijutunk. Mert az őserdőben nincs semmi, amihez képest az egyenest meghatározhatnánk. Mentségére legyen mondva, hogy amikor Descartes 1637-ben az Értekezések a módszerről és a tudományos kutatásról című munkájában ezt állítja, már igazi vadont nem láthatott a környezetében. Egy közép-európai erdő akkorra már racionálisan megtervezett kulturális termék, ahol valóban egészen jól lehet egyenesen haladni, sőt formációkat alkotni, ahogyan a mai erdőkben gyakran ki is jelölik az útirányokat. Sétálgatva tanulmányozni lehet a környezetet, egészen a saját maga alkotta geometriának megfelelően.

Compiègne erdeje azt a célt szolgálta, hogy az uraságok zavartalanul vadászhassanak, ezért volt szükség egy nyílegyenes tengelyvonal kialakítására, amelyhez mindig jobb oldalról kapcsolódtak derékszögben az ösvények. Aki az ösvényre lépett, egyenesen az erdő közepében találta magát, onnan pedig, bármelyik utat is választotta, mindenképpen kitalált belőle. A természet szépségét az erdőben való vándorlás közben ismerhették meg, azokon az utakon, amelyek tölgyek, nyír, tölgy, kőris és ritkábban tűlevelűek között vezettek. Compiègne erdeje természetesen már nem vad vidék. Minden négyzetcentimétert feltérképeztek. Franciaország, amely az erdőgazdaság tekintetében nem volt különösebben fejlett, ezzel a stratégiával élen járt.

A karteziánus módon felmért és meghódított erdő azonban Németországban teljesedett ki. A német erdészet mindig is a franciát tartotta szem előtt. Nagy Frigyes 1776. január 10-én még nem nagy büszkeséggel írta Voltaire-nek: „Talán csak Líbia dicsekedhet azzal, hogy előbb teszi környezetét sivatagossá, mint mi.” Ezek után azonban elrendelte, hogy mindenhova, ahol akárcsak homok is van, fát kell ültetni, erdőt kell telepíteni. Nagy ösztönző erőt adott az erdőiparnak, és a fejlődés nagyléptékűnek bizonyult. Manapság pedig elmondhatjuk, hogy az említett területek 31,02 százaléka erdőség. Ez azt jelenti, hogy ahol egy új falut vagy várost hoznak létre, nemcsak kiirtják a növényzetet, hanem azonnal ültetnek is, méghozzá közvetlenül az ajtajuk elé.

Detlev Arens nemrégiben megjelent A német erdő című, gazdagon illusztrált könyvéből még azt is megtudhatjuk, hogy a bükkfaerdők ősisége is puszta hiedelem, a kultúrtörténet része. Azt tartjuk róla, hogy ősidők óta ennek a jellegzetes fája, s ha hagynánk, önmagától elszaporodna, mindent elnyomna. Azonban kiderült, hogy valójában a németek betelepülésével függ össze elterjedése.

Mindenkinek megvan a maga erdőképe, ahova a legérdekesebb kalandokat köti, ezért marad számomra annyira emlékezetes, hogy amikor először jártam Németországban, akkor annak a forrásnak az útját követtük, ahol a Duna ered. A véletlen mindig úgy hozza, hogy maga az irodalom igazolja vissza, hozza az élmények továbbgondolását. Különösen akkor lesz maradandó élmény, ha éppen egy olyan szerző regényét olvassa, aki otthonos abban a környezetben. Számomra ezért volt kivételes Daniel Kehlmann Tyll című könyve, melynek helyszíne a mitologikus német erdő, a cselekménynek több mint a fele itt játszódik. Lényeges helyszín, mert ide kötődik a legrégebben lejegyzett, manókkal teli mesekincs, melyekben varázslatok történnek, melyekhez a regényben említett babonák és csodák kötődnek. Az erdő a felbukkanó népi hiedelemvilág tere. Innen erednek a regény mágikus realista attitűdjei is: a mesevilág és a történelemi múlt keveredik és alkot időtlen fikciót.

Kontra Ferenc