Emlékszem, mennyire vártam minden évben, hogy megnézhessem a bőség terítékét. Többen jöttek a visszhangos falak közé a félhomályos hallgatásban: a családok elhozták, amiből a legszebb, a legnagyobb termett a földjükön abban az évben. Csak ilyen ködös ablakon át, akkori tekintetemmel és képzeletemmel akarom újra látni.

Amire a legbüszkébbek voltak: terményeiket kosarakban, házi szőttesekben helyezték el a karzat alján, gazdag csendéletet alkotva. Nem őrizte senki, csak a föléjük magasodó szószék, és a karzat festett kazettái. Mégsem nyúltak a zsebbe kívánkozó körtékhez, birsalmákhoz, melyektől illatos volt a templom.

A sárga barázdás sütőtököt felemelni is megerőltető lehetett, a kukoricacső pedig nyugodtan bekerülhetett volna a világban jegyzett rekordok közé. Kis kalászokat kötöttek össze rafiával, a paprikafüzérek vörösen izzottak. Mégis a legtöbb volt a szőlő, nagy szemű, kilós fürtök.

Megismered a mi királynőnket, kérdezte a nagyanyám. Persze, rámutattam mindjárt, jól emlékeztem rá. Azon az estén tették félre a jókora fürtöt a szakajtóba, amikor megérkeztem, és nagyon büszkék voltak rá, hogy ott lehet a „rekorderek” között. Nem is hálát adtak, hanem egy közösség tagjai rakták össze az ünnepi kompozíciót, amit csendesen szemlélni lehet.

„Az álom s éj után kél újra fény”, az énekeskönyvből ennek a dallamára emlékeztem. A templom ajtaja nyitva állt, azok előtt is, akik nem voltak vallásosak, bent önmagát tagadta az idő. Mi ezen a napon mentünk a temetőbe.

Egyszer mindenkit elvisz magával az árnyékóriás, ezt mondták a gyerekeknek.

A templom mögött úgy feketélltek a temetőben a nagykendők, mint a hollószárnyak. Nagyanyám a krizantémcsokrait vitte, meg sodort szirmú dáliákat, melyeket jóval korábban leszedett a köd elől, hogy épek maradjanak, mire felveszi az emlékezés ünnepi ruháját a temető.

Fehér márványt akart a nagyapám, mert az örökre megmarad. Azt mondta, magas legyen, hogy akkor is megtaláljuk, ha körülötte magasra nőnek a ciprusok. Félretette rá a pénzt még életében.

Mintha előre megbeszéltük volna, hogy melyik csokor kire kerüljön.

Bemegyünk a templomba. Te itt maradhatsz addig kint. Majd találkozunk fél óra múlva ott, a kovácsoltvas kapunál, mutatott a nagyanyám a füstbe burkolózott gesztenyesütő felé. Tudták, hogy jobban szeretnék a gledícsiafákhoz menni, mint a papot hallgatni. A hosszúkás, barna termés messziről látszott. Végigmentem a temetőn. Árok választotta el a fasort az úttól. Abban az évben bőségesen termett a gledícsia is, az alsó ágakat kényelmesen elértem. A barna héj alatt sárgászöld volt a húsa, és az íze semmi máshoz nem hasonlított, a különlegessége miatt szerettem. Teleraktam vele a zsebeimet.

Visszafelé nézegettem sorban a kriptákon a képeket: idősek és fiatalok tekintete nézett vissza rám, mintha számon tartottak volna minden látogatót. Megtorpantam egy kislány sírja előtt, hosszú hajába szalagot kötöttek. Nem tudtam róla levenni a szemem, alatta a halmot árvácskák borították.

Amálkának hívták. Megfagyott egy éjszaka, mondta mögöttem egy hang.

Miért fagyott meg, fordultam hozzá.

Nem volt, aki betakarja. Ezüstruhával vonta be a dér.

Hiába melengették a cserépkályha mellett. Kék szemén megfagyott a könny, mint a porcelán.

Így hangzott nálunk a holtak tündérmeséje. A párás délután elnyelte a távolságokat. Kásásszürke légfalak keretezték a parcellákat. Halkan köszöntek az elmenők, mintha a krizantémok savanykás illatától lettek volna szomorúak; szótlanság bujkált a hangok között, egyedül maradtak elmondhatatlan történeteikkel.

Kontra Ferenc