Mióta megvásárolta, jobban mondva visszavásárolta a hangszert, esténként mesél neki. Nem annak, hanem neki. Mert az a benyomása, hogy a gitár – él. Vagy valami él benne. Vagy valamik élnek benne – nem tudja pontosan, és nem is fogja megtudni. Kuruzslókkal nem szokott komolyan beszélgetni, ha pedig egy agyturkásznak vagy orvosnak mesélné el, hogy a gitárjának lelke van, „de komolyan, tényleg, doktor úr, a hangszeremnek lelke van, és én olyan jól el szoktam beszélgetni vele, hogy csak na,” hamarosan pirulákon kellene élnie. S ha ráadásul azt is szóvá tenné, hogy a gitár teste a hangulatától függően változtatja a barna és a fekete részeinek árnyalatait, talán a muszájdzsekit is rácsavarnák. Bezzeg, ha egy kutyáról vagy macskáról mondaná ugyanezt, legyintenénk, mondván: ez csak természetes. De egy basszusgitár, hehehe, hová lett a szép esze, minek nézi az embereket, na hagyja abba a hülyeségeket. Erre Nyolcasnak semmi szüksége nem volt.

A hangszer kiváló hallgatóság, nem szól bele, nem felesel – Nyolcas úgy gondolja, hogy valószínűleg szívesen hallgatja a történeteket. Árnyalataiból arra következtetett, hogy a gitár együtt örül és szomorkodik vele az emlékeinek felidézése közben. Amelyekből van bőven, hiszen sok minden történt azóta, hogy annak idején meg kellett válnia a hangszertől.

– Nagyon rossz idők jártak akkor, Gitárom. Kifutott alólunk minden más lehetőség – mesélte időnként Nyolcas. – Ha lennének emlékeid, erre akkor sem emlékezhetnél. Akkoriban nem beszéltem hozzád. Eszembe nem jutott volna. Tanácsot úgysem tudtál volna adni, nem tudtál volna megmenteni a tönkremeneteltől. Sosem értettem az üzlethez, mindig olyanokkal társultam, akikkel nem kellett volna. Azért csaptalak a zaciba, mert minden pénzem elfogyott, de a sikerhez akkor már csak egy kevés hiányzott – mondták nekem, s én, a szamár, elhittem. Tudnod kell, hogy nem szándékoztalak sokáig otthagyni. De a pénzeimből sosem láttam viszont egy fityinget sem. Jól mutattál a kirakatban, többször is megnéztelek, de nem tudtalak kiváltani. De most ismét együtt vagyunk, és ez nagyon jó.

Ilyenkor a hangszer sötétebb árnyalatokat vett fel, s ha valamely jó hallású ismerője megpengette volna, döbbenten állapíthatta volna meg, hogy szomorkás a hangja.

A legsötétebb árnyalatokba azonban akkor borult a gitár, amikor Nyolcas arról mesélt neki, hogyan és miért kapta ezt a fura nevet. Sőt: mintha beleborzongtak volna a húrjai…

– Tudod, Gitár, amikor már minden kötél elszakadt, már semmi lehetőségem nem akadt, nem volt pénzem, sem munkám, s laknom sem volt hol, elpotyáztam vonattal a hegyekbe. Megkerestem az első fatelepet, és beálltam segédmunkásnak. Barakkban laktunk, nyolcan egy-egy szobában. Vizet a patakból hordtunk, sok nem kellett, tisztálkodni túl gyakran nem szoktunk. Szellőztetni, takarítani sem. Rettenetes szaga volt az ottani életnek, de nem érdekelt senkit. És szörnyen monoton is volt: reggel hatkor kirugdostak minket az ágyból, megetettek, s mehettünk a gépekhez. Másfél éven keresztül csináltam ezt, Gitárom, tizennyolc hónapon keresztül. Mígnem a tizenkilencedik hónapban, egy pálinkás jó reggelen nemcsak a fát toltam rá a körfűrészre, hanem a kezem is. Akkor veszett el a jobb kezemről a kis meg a gyűrűs ujj. Spriccelt a vér, én üvöltöttem, a többiek kiabáltak, valami rongyokkal bekötözték a csonkjaimat, pálinkával bőven leöntötték a kötést, hogy ne fertőződjön el a seb. Negyven kilométeren keresztül zötykölődtem a telepvezető ócska terepjárójában. Mire a kórházhoz értünk, nem voltam magamnál. Szerencsére az irataimat valamelyik okosabb kolléga a zubbonyom zsebébe dugta, anélkül be sem vettek volna. Mikor megébredtem, azzal riogattak, hogy le kell vágni a jobb karom. De nem engedtem. Ott, a kórházban ragasztották rám a vicces felcserek a Nyócujjú Favágó nevet.

Sokat és sokszor töprengett a baleseten Nyolcas. Ha nem következik be, talán most is ott szeleteli a fát a havason. Már ha közben el nem viszi az ördög és az ő pálinkája. De megtörténhetett volna az is, hogy nem az ujját, hanem a nyakát szeli valamelyik gép – nem is oly ritka ez odafent. A fűrésztelepre azóta se ment vissza, még látogatóba sem, azok a kemény emberek azt sem tudják, hogy él-e vagy hal. Egy csomó kártyaadósságtól is megszabadult így, igaz, nagy áron.

– Látod, Gitár milyen az élet. Így tudok is dolgozni, meg nem is, kapok egy kis segítséget innen, egy kis támogatást onnan, a gyárban mindenki kedvel, szépen rakom össze a bútorokat – mondta ki néhanapján, a basszusgitár pedig ilyenkor a melegebb színárnyalatait mutatta.

Nyolcas visszaköltözött a városba, és munkába állt egy bútorüzemben. Eltelt öt év, eltelt tíz is, mikor egy kerti bográcsozáson egy adott pillanatban a házigazda arról kezdett mesélni, hogy sikerült megvásárolnia a rég vágyott új hangszert, s a régi basszerja eladósorba került. Nyolcas, amióta megcsökkent az ujjai száma, nem vett gitárt a kézbe, de ott, akkor valami rejtélyes kíváncsiság uralkodott el rajta, és megkérte a muzsikust, mutassa meg neki a lecserélendő darabot. Az pedig lesétált Nyolcassal a pincébe, és megmutatta a cuccot. Nyolcas gerincén különös remegés szaladt végig: a régi hangszerét látta maga előtt. Kézbe vette, nézegette. Aztán lefogott egy akkordot, és jobb keze három ujjával pengetni kezdett. A házigazda meglepődött, „ne haragudj, de három ujjal játszani még nem láttam senkit” – mondta Nyolcasnak, „a rendes gitárnak hat húrja van, és elég hozzá öt ujj, ennek a négy húrjához elég nekem három” – fogalmazott meg egy egészen új bölcsességet Nyolcas. Azon az estén gitártáskával a hátán ment haza. Vékony dzseki volt rajta, a szél pedig fújt rendesen, de egy csöppet sem fázott: a táskából csak úgy sugárzott a melegség.

Nyolcas hétvégeken egy zenekarban játszik mostanában. Szombat délutánonként, mikor a banda a színpadon nyomja a bluest, a közönség pedig tapsol, és ha időnként megenged egy-egy basszusszólót magának, fel is kiabálják a pódiumra, hogy „Szép volt, Nyolcas!”, a gitár egészen világos barnára és szürkére vált, és szinte mosolyog – de a mindenféle reflektorok fényében erre a Nyolcason kívül senki nem figyel. Ugyan már, ki gondolná, hogy ennek-annak akár örülhet is egy öregecske basszusgitár…

Király Farkas