Mulatozol Nimfa a nyirkos ereszben,
S lantod ékességét nem is veszed eszben,
Olly érzékeny szivvel áldozol Keménynek,
Ez illendő zsoldja a jótéteménynek!
Éppen a zöld pázsit néztem kiességét,
Örömmel szemlélvén Flora ékességét,
Hallgattam kőszálról dőlő viz csergését,
S fák ágában akadt Zefirus nyögését,
Midőn csak eltele völgyem vidámsággal,
Hozván énekedet szelek lankadtsággal!
Istenséget véltem laknia lantodban,
Annyira vidultam hangoztatásodban,
Vagy bizon Apollót képzeltem sipjával,
Midőn sétálgatott Admetus nyájával.
De akár Isten légy, akárcsak halandó,
Lantolás módgyában erőd nem mulandó!
Igy ámbár messzére voltál is szememtől,
Mégis érdemeltél sohajtást szivemtől!
Sőt karjaimat is széllyel terjesztettem,
Mert ölelésedre már elkészitettem!
Látván pedig, hogy csak csalnak képzelésim,
Orcámat áztották csendes könyvezésim!
Mint szintén Nárcissus epedt keservében,
Érettem sohajtván egyedül szivében, –
Hallván szavaimat, futott hogy öleljen,
De sohasem talált a meggondolt hellyen,
Siralommal kezdte törött kiáltásit!
Siralmim másolták szegény zokogásit!
Kért? kértem, átkozott? átkoztam viszontag,
Végre szóm megmaradt, kő lett a többi tag.
De tudom már, Nimfa, hogy veled beszélek,
Mert mennyei sugárt fejeden szemlélek.
Áldlak, hogy énekled Kemény eseteit,
Ki Elizeumnak lakja szép mezeit.
Kemény? ah melly édes név Magyarországnak,
Melly rettentő török s tatár pogánságnak!
Szóljon Erdélyország, ahol hadakozott,
Ahol Hunyadinak éltével áldozott.
Nyugodj mármost, Nimfa, Pindus tetejében,
Mert már Febus merül esti tengerében,
Én is felfüggesztem a szegre lantomat,
S álomnak eresztem testetlen hangomat.