Antidekameron

Belenézek az egyik valóságshowba, ebbe a mesterséges, műanyag világba, ahova civileket zárnak. Egyetlen dologra figyelek: ez egy antidekameron. Merthogy még Boccaccio is úgy képzelte az összezártságot, hogy kitesz legalább száz történetet egy ilyen ötlet. Ezzel szemben én hiába várok, egy szál kerek történet ki nem bír jönni egyikük száján sem, pedig ezekből celeb lesz, mint ahogyan a tapasztalat mutatja. De hát nem is aszerint válogatták őket, hogy történeteket meséljenek, hanem aszerint, hogy a nézőknek legyen mit látni rajtuk, ennél primitívebb elvárást már nem is lehetne teljesíteni. Nemhogy a mesélésnek, de még a kommunikációnak is olyan szintjén állnak, ahol alany és állítmány egyeztetése is gondot okoz, a vonzatokról nem is beszélve. Nem volt feltétel az elegáns beszéd, a jó artikuláció. Csak néhány agyonismételt szleng és beszólás, amit nagy jóindulattal lehetne csak némelyikük szava járásának nevezni. Ennél több szót nem érdemes vesztegetni rájuk.

Az antidekameron idejét éljük. Hosszú külföldi utat teszek meg. Előttem két fiatal ül. Unatkozom és kíváncsi vagyok. Hallgatom, miről beszélnek. Félmondatokat, kihagyásokkal, mint akik tanulják az anyanyelvüket. A múltkor a buszon ugyanezt tapasztaltam, már csak az idősebbek tudnak végeérhetetlenül történeteket történetbe öltve mesélni, és közben múlik az idő, mint a Dekameronban. De mellettem a fiatal szerelmespár felrakja fülhallgatóját, és eszeveszetten görgeti a hüvelykujjával a mobilján a közösségi oldalát, mintha éppen lemaradnának életük legfontosabb pillanatáról. Bámulnak ütemesen bólogatva a zenére, nem akarnak elmesélni egymásnak semmit, nem volt múltjuk, nem volt gyermekkoruk, nem volt családjuk, nem jártak iskolába, nem olvastak semmit. A közösségi média a való világ.

Holott az egyetlen igazán megjegyezhető dolog a történet. Ha valamit meg akarok magamból mutatni, akkor nem a fényképeimet dugom valakinek az orra alá az okostelefonon.

Nem gondolom, hogy a mai fiatalok butábbak lennének. Csak azt tapasztalom, hogy nem meséltek nekik történeteket, és nem szoktak olvasni. Nagyon furcsa volt, amikor megkérdeztem az egyik fiataltól, hogy miről szól a film, amiről éppen kijött, hátha rábeszél, és két mondattal meggyőz, miért érdemes megnézni. Szinte keresztkérdésekkel jutottunk el odáig, hogy voltak benne üldözéses jelenetek. Erre nincs idő. Zaklatásnak számít valakivel szóba állni és két ép mondatot megfogalmazni.

De aztán az utcán, a padon egy fiatalembert láttam könyvet olvasni. Ő volt az élő, ritka kivétel.

Még élénken emlékszem, hogy amikor a másodikos szigorlatra készültem, kifutottam az időből, és a végére hagytam azt a tucatnyi könyvet, amiről biztosan tudtam, hogy megvan a családi könyvtárban, és ismertem a nagyanyám könyvmoly természetét, tudtam, hogy voltak olyan regények, melyekből fejből szokott idézni! Egy egész napon át a legpontosabb részletességgel mesélte el nekem tizenkét könyv cselekményét, hogy legalább némi fogalmam legyen róla, mégis miről szólnak. Ha jól emlékszem száz körül volt a regények száma, amit tételként húzni lehetett. A nagyanyámra azóta is hálával gondolok. Ő még tudott mesélni, akár vele történtek az események, akár másokkal, akár olvasta őket. Mert megvolt az a kivételes képessége, hogy fel is tudta építeni a történeteit, hogy a hallgató figyelme ne kószáljon el, ehhez oda is kell figyelni a másikra. Szüneteket is kell tartani. A közvélekedéssel ellentétben a történetmesélés nem monológ, amit végig lehet ásítozni. Nem színpadi produkció. Nincs a végén taps. Az ideje sem korlátozott. Nincsenek szűk műfaji határai. Mégis: az ember a hiteles történetekre örökké emlékezni fog. Hogy miért, azt embere válogatja, mindenkinek másért fontos egy bizonyos történet, de őriz a tudatában megszámlálhatatlanul sokat. A tragédia az, ha valaki semmit sem tud átadni senkinek belőlük, többek között a történetek által visszük tovább a kort is, amiben éltünk.

Kontra Ferenc