A világ közepe

Gáspár Ferenc írása Széki Soós János Vándorforrás című kötetérő

„Egy pár lány, két pár lány fekete-piros fekete táncot jár.”

(Kányádi Sándor: Fekete-piros)

Szereted a tepertőt, kérdezi tőlem az örömapa Széken, s mikor bólintok, elém nyom egy egész lábossal. Csak úgy kenyér, minden nélkül. Nincs idő se a csodálkozásra, se kenyér utáni kajtatásra, esküvő előtti nap van, szombat, mindenki sürög-forog, készül a nagy napra. A nyári konyhában már lépni sem lehet a süteményektől, a kenyerek öreg Kali kemencéjében sülnek, csak a rokonság által összegyűjtött nyolcvan tyúk pityog vígan azokban a ketrecekben, melyhez hasonlókat gyerekkoromban láttam utoljára. A lányos háznál ez alatt rozmaringból fonnak a mennyasszonynak pártát, vőlegénynek bokrétát.

Emlékek villannak be, mikor idehaza, Hidegkúton beállít hozzánk egy széki ember, hogy rozmaringot vigyen a menyegzőre, mert nálunk akkorára nőtt a rozmaring, hogy szinte beterítette a fél kertet, Széken meg kifagytak. A széki ember baseballsapkát visel, kellőképpen megcsodálja az én széki kalapomat, majd szakszerű mozdulatokkal lenyesi a rozmaringágakat, s örömmel a szívében, de gyorsan távozik. Hétkor indul a kisbusz Székre, mondja, azt még szeretné elérni.

Én meg csak forgatom a kezemben Széki Soós János Vándorforrás című novelláskötetét, és annyi dal és ének szólal meg bennem, hogy nem is tudom, hogyan fogjak hozzá.

Mert személyes ismerőseimről ír benne a szerző, a Serestély családról, holland Miskáról, a prímás „palimarciról” – akit igazából Filep Mártonnak hívnak –, széki lakodalmakról, meg persze, olyanokról, akikkel én – szerencsére – személyesen nem találkozhattam: milicistákról, szekusokról, hatalmaskodó párttitkárokról. (Szekus a hídon, „Nem úgy van most…”)

Hrabal jut az eszünkbe, meg Jerzy Andrzejewski, akinek A Paradicsom kapui című kisregénye egyetlen véget nem érő mondat, egyetlen lüktetés, nem lehet letenni a könyvet, végig kell olvasni. A Csendzajlás című elbeszélés ugyan két remekbe szabott mondat, de a széki emberek keserve, öröme, gyönyörű világa mind benne van ebben a két mondatban, ahogy az egész könyvben is. Hogy énekeltek kaszálás közben, jártak a táncházakba háromszor egy héten, főzték a szilvapálinkát, művelték a sós, szikes földet, s közben több mesterséget megtanultak, mert csak így maradhattak életben. Tudták és érezték a szívük mélyén, hogy csak egymásra számíthatnak, hogy a vendég szent, és jobb adni, mint kapni.

„apám […] megkereste a legközelebbi fuvarost […] hogy a telkünkön található összes tűzrevalót rakja szekerére, s meg se álljon vele Forrószeginé udvaráig, amikor anyám kérdőre vonta apámat, hogy miért vitette el előlünk az utolsó szál tűzifát is, nagy megelégedetten, mintha egy kirobbanni készülő háborút sikerült volna csírájába fojtania, azzal nyugtatott, ne csüggedjünk, velünk is lesz valahogy, most ők vannak nagyobb szükségben”

Sütő Andrásra is hajaznak ezek az írások, meg persze Tamási Áronra, de leginkább a szerzőre, saját magára. Autentikus szöveg, amennyiben a széki nyelvet csak ő ismeri ilyen mélységben.

De hol is van ez a Szék, és miért járnak piros-fekete táncot a lányok a kolozsvári járdaszigeten? Aki soha nem hallott Székről, annak bizony ezt tisztázni kell, hiszen a tájékozatlan pesti népek a mai napig azt hiszik, csak Székelyföld van, és Szék is minden bizonnyal valami odavaló hely, hiába készített gyönyörű fotókat Kornis Péter már a múlt század hatvanas éveinek elejétől, járt oda Sebő Ferenc népdalt gyűjteni, Novák Ferenc „Tata” táncolni. Szóval Szék a Mezőségben van, és eredetileg talán Sziknek hívták, az ottani sós, szikes talaj miatt, ám városi rangja már Nagy Lajos idején is megvolt (a király személyesen látogatott el egyszer Székre), gyönyörű református temploma pedig a XIII. századból maradt ránk. A városból később aztán falu lett, három fontos résszel. Felszeg, Csipkeszeg és Forrószeg. Mindháromban volt táncház, a tánc és az éneklés hozzátartozott az életükhöz, s bár a Vándorforrás szerzője kesereg, hogy már nem úgy van az, mint volt régen, de könyve végén ő is elismeri: vannak biztató jelek, hiszen 1990 után megszűntek a táncházak, és „bejött a diszkó”, ám a holland Michel, vagy ha jobban tetszik Miska Csipkeszegen újból beindította, és jó példát mutatva, ő is úgy ropja kék lájblijában, keményített ingujjával, mintha született széki volna.

Mikor először idekerültem, meséli Michel, borsólevest kaptam, meg vizet. A víz persze pálinka volt, amitől Miska mélyen elaludt, és másnap, mikor felserkent, azt hitte, hogy a mennyországban van.

Fehér szárnyú angyalok lépkedtek peckesen körülötte, vagyis széki férfiak, akik az ünnep miatt vették fel a keményített ingujjat, mely a kék mellényből kilépve, harmonikaszerű vasalással valóban angyalszárnynak tűnhetett. A fekete-piros táncot Kányádi Sándor versében pedig a Kolozsvárra szegődő lányok ropták. Szolgálni jöttek ide Székről, csütörtökön és vasárnap volt a kimenőjük, és akkor párba összeállva, összeszorított ajakkal, zene nélkül dobogták a párost meg a négyest, mert nem csak a nóta, de a magyar ének is tilos volt a román időben. (Fekete-piros tánc)

S ha búslakodik is a szerző és vele édesanyja a régi szokások elfelejtésén, azon, hogy annak idején maguk szőttek-fontak, varrták a csizmát, sütötték a kenyeret, s néha már nem széki nóta szól a lakodalmakban, hanem „városi műzenészek” húzzák dobhártyarepesztő macskazenéjüket, mégis holland Miskával, vagy nélküle, de Szék csillaga ma is fent ragyog. (Gyémánt a sárban) Szent Bertalan napján a lányok- és fiatal asszonyok máig fekete-piros ünneplőben mennek a templomba háromszor, a férfiak pedig a már említett kék-fehérben, fejükön az elmaradhatatlan széki kalappal. Mert ha nem teszik meg, akkor újból nyakukon lesz a tatár, mint 1717-ben. („Nem úgy van most…”)

Széki Soós János könyve egyszerre novelláskötet, néprajzi csemege, történetírás. Nem véletlenül: Szék kútjai kiapadhatatlanok, emberemlékezet óta vándorforrás táplálja őket. Lassan kell ezért a kutat megközelíteni, alázattal lopakodva, nehogy felkavarjuk a vízét. Ahogy a könyvet is, újra és újra elővéve, lapozgatva, újra átérezve a megaláztatás komor éveit, de közben ínyünkön ízlelgetve a báránysült felséges zamatát, a pálinka harmóniáját. A négyes tánc forgatagát. Szék a világ közepe, mondom azoknak, akik kalapom eredete felől érdeklődnek. Sokan egyelőre még csak a fejüket csóválják hitetlenkedve. Talán Széki Soós János könyve is hozzájárul ahhoz, hogy mind többen megismerjék Széket, a széki embert.

(Philidor Intézet – Magyar Napló, 2018)