A hosszúkás óriásláda kocsikerekeken állt, ismeretlen rendeltetésű, óriás bútordarabra hasonlított, fakazettáira színes pásztorjeleneteket és titkos értelmű rózsákat festettek. Az összkép azt sugallta, hogy egészen mást jelent, mint az egyes elemek külön-külön. Az óraszerkezetet ki-be mozgó, szecessziós szobrok díszítették: klimtesen aranyozott nőalakok apró harangokat kongattak szabályos időközönként. Erősebbnek bizonyult a látvány a hangnál, torzítva szólt, mégsem régi rézhengerek tűkottáiról. Dallamfutamok mozgatták az arra járók szórakozott lépteit a tulipánágyások között, mintha a régmúltban járnának, elmélázva, és gondjaikat átütemezve sétáltak el a kintornás mellett. Megállva pillanatokra, hogy akad-e a zsebükben egy kis szerencsepénz a réztányérba, amelyet tovább zörgetett a láda a dallam ritmusára. Ha itt hagyunk valamit, biztosan visszatérünk.

Szólt a kintorna, a hangja is olyan volt, de csak majdnem; falnyi méretét és a figuráit is eltúlzottnak találtam a szokványos Monarchia-beli elődjeihez képest, mivel most digitálisan bármit meg lehet szólaltatni, hogy olyan karcos legyen, de mégsem volt olyan, hiszen a mára hangolták, és a repertoár sem volt olyan operettes; alig akartam hinni a fülemnek, amikor elkezdődött a Coldplay A Sky Full Of Stars zenéje; nem először lepnek meg valamilyen csavarral a hollandok, itt egy tábla a kintorna oldalán: Rakjunk rendet az életünkben.

Többször jártam Hollandiában, és meg sem lepett, hogy az év minden szakában lehetett tulipánokat látni, hiszen az ország védjegye, kabalája, és valóban csak itt találni ilyen pazar választékot. Most az egyik úti célom volt Keukenhof, és valóban maradandó élmény hasig érő tulipánok között mászkálni. Mindenki az öröklét kertjét keresi az ezeregy éjszaka óta, az oszmán birodalomban az uralkodóház jelképe volt, ebből akar valamit mindenki megörökíteni, belélegezni és tüdejében hazavinni. Először tapasztaltam, mennyiféle illata van a tulipánnak. A kertépítés ilyen sokféle növényből álló tárházával eleve ritkán lehet találkozni. Töprengőknek rendezték be így, hogy szinte terápiás céllal harapni lehessen az illataromát és a színkaleidoszkópot több holdnyi területen. Hollandiai ismerőseimtől vissza is hallom, milyen kispolgári dolog, tele van távol-keleti meg amerikai szelfizővel. Mindenkit más inspirál. Sok angollal is találkoztam, velük még együtt is söröztem a liget kellős közepén.

Valóban térkép kell hozzá, hogy az ember eligazodjon. Azt várja, mikor keveredik el egy ismeretlen ösvényen a mézeskalácsházhoz, mert telerakták mesebeli elemekkel, épületekkel, kisállatokkal is, hogy valóban legendás környezetben érezze magát, aki eltéved, és megtalálja Alexandre Dumas fekete tulipánját is.

Itt lehet látni szántóföldnyi tulipántáblákat, szélmalmot, elvarázsoltan szédült tavaszt. A holdakon ténylegesen is termesztik ezt a rengeteg fajtát, és meg is lehet vásárolni. Mint ahogy szinte mindenütt a világon. Kár, hogy ezek a fajták nem maradnak meg hosszú évekig másutt. Erről az jutott eszembe, hogy a tulipánoknak a nagyanyám kertjében nyílt gazdag kultusza, de azok a fajták a mi éghajlatunkra rendezkedtek be, és évtizedekig megvoltak, amíg a kert is megvolt. Az illúzió nem telepíthető át.

Kontra Ferenc