– Jó napot, fiatalember!

– Jó napot magának is.

– Hova utazik?

– Lépesváraljára.

– És honnan jön?

– Kolozsvárról.

– Magából a városból?

– Igen, a városból.

– Ott lakik az egyik komám idősebbik sógora, talán ismeri…

Így ment ez nem is olyan régen, a mobilinternet és okoskütyük kora előtt, a fülkés vasúti kocsik hőskorában. Tök ismeretlen emberek elegyedtek szóba egymással, beszélgetéssel téve könnyedebbé és tartalmasabbá egy-egy utazást. Manapság ez egyre ritkább, tapasztalatom szerint minél fiatalabb valaki, annál mélyebbre süllyed a képernyő mögé, a jobb vonaton ingyenes internet-hozzáférést és 230 voltos konnektort találni, ennél több nem is kell a totális elzárkózáshoz. Mi tagadás, én is minden vonatozásomra magammal viszem a laptopom, egy nyolcórás út gyakorlatilag egy teljes műszak, ha dolgozom a vonaton, nem kell majd bepótolnom egynapi melót.

A napokban is így tettem, egy Budapest–Kolozsvár–Budapest utat kavartam le két és fél nap alatt. Szinte végig dolgoztam, csak azzal a nénivel beszélgettem egy sort, aki mellém ült – a férjével volt, de nem találtak helyet egymás mellett –, és világtalan lévén nem láthatta, hogy az ölemben tartott gépen dolgozom. S ha már így alakult, két mondat között illetlen módon (na de miből él az író, ha nem információból) hallgatództam, mit hallok ki a szokatlanul sok utas csevegéséből.

Amire felfigyeltem: a nagymamájával utazó, rapszodikus személyiségű, telefonját letenni nem tudó fiatalember elmesélte a vak hölgy férjének – aki mellette talált helyet, és a régi módi szerint beszélgetésre bírta –, hogy Magyarország nyugati részéből utazik Kolozsvárra, beiratkozni az egyetemre. Ahogy elnéztem az utasokat, sok szülő-nagykamasz párt láttam köztük, vélhetően mind hasonló céllal keltek útra – gyanúmat csak erősíti, hogy nagyobb részük le is szállt Kolozsváron. Akik pedig tovább utaztak – nos, Marosvásárhelyen és Csíkszeredában is van felsőoktatási intézmény, talán oda tartottak.

Érdekes ez a jelenség. A sajtó szerint egyre népszerűbbek az erdélyi egyetemek a magyarországi fiatalok körében, akik közül nem mindenki tér haza, hanem Erdélyben próbál boldogulni tanulmányai elvégzése után. Például a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen már a múlt tanévben is száz fölött volt a magyarországi hallgatók a száma, akiket sok esetben a családjuk erdélyi gyökerei is vonzzák a kincses városba. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen pedig nemcsak magyarországi, hanem vajdasági és felvidéki hallgatók is tanulnak, legtöbben közülük a színészképzésen. Tegyük hozzá: olcsóbban megússzák, mintha valamelyik nyugati egyetemre sorolnának be.

Kétirányúsodik tehát a diákmigráció a Kárpát-medencén belül – ami jó. Abból, ha az ember gyermeke több kulturális közegben is megtanul otthonosan mozogni, általában csak jó származik. Ez is része annak a spontán detrianonizációnak, amely az utóbbi években történik. Városok – Temesvár, Nagyvárad, Szatmárnémeti – nyerik vissza a határokon átnyúló régiókban játszott központi szerepüket, intézmények – színházaktól üdülőhelyekig – válnak közös kedvencekké. Ami örömteli.

Már csak azt kellene megoldani valamiképpen, hogy a vonat 420 kilométert ne nyolc óra alatt tegyen meg, hanem mondjuk fele annyi idő alatt. Ha volna három kívánságom, egyet biz’ isten erre pazarolnék el…