Hová menjen az olvasó, ha regényes múmiát akar látni?

Közelítsük meg a kérdést a közszemlére tett múmiák leltárba vétele felől. Ezek legkézenfekvőbb példája alkalmasint Leniné lehet – az ő bebalzsamozott holtteste már kilencvennegyedik éve fogadja Moszkvában, a Vörös téren azokat, akik le óhajtják róni a kegyeletüket előtte. De harminckilenc kötetnyi életműkiadás ide vagy oda, az Egy lépés előre, két lépés hátra, valamint a Materializmus és empiriokriticizmus elvitathatatlan erényeinek ellenére sem állíthatnánk, hogy Vlagyimir Iljics munkáira a regényesség volna jellemző.

A nagy tanítvány, Sztálin már inkább határeset. Joszif Visszarionovicsot elvégre világ életében érdekelte a költészet. Tizenhét éves korában Soselo álnéven közölt grúz nyelven írt, romantikus költeményeket, és a Szovjetunió uraként is aktív figyelemmel kísérte a poétákat – rendszeresen olvasta, és néha ki is végeztette őket. Azonban Sztálin múmiáját a hatvanas évek elején eltávolították a mauzóleumból, hogy aztán annak rendje és módja szerint eltemessék, úgyhogy neki már nincs helye a regényes múmiák bakancslistáján.

Ne keseredjék ám el az olvasó, hiszen a magyar határtól bő másfél órányira, Brnóban-Brünnben is kínálja magát egy regényes múmia – ráadásul a test tulajdonosának még életében viselt dolgait és halálának mikéntjét a legnagyobb magyar mesemondó, Jókai Mór foglalta regénybe.

Trenk Ferenc báróról van szó, az osztrák seregek rettegett katonatisztjéről, akit kortársai előszeretettel emlegettek „a magyar Trenk” néven, hogy nagybátyjától, a poroszok hadában szolgáló Frigyestől megkülönböztessék. Trenk nem csupán múmiája által kívánkozik a bevezetőben lajstromba vett férfiúk sorába – ugyanis a holttestek gyártásában is hasonló elhivatottsággal jeleskedett, mint amazok. Mi több, Trenk Ferenc, Joszif Visszarionovicshoz hasonlatosan, papi nevelésben részesült – a grúz pályatárs a tbiliszi ortodox papi szeminárium padjait koptatta egy darabig, az ifjú Trenket pedig a soproni jezsuiták próbálták jóra nevelni. Mérsékelt sikerrel. Az ifjú Ferenc ugyanis meglehetősen egyedi képességekkel bírt – „ha egy ember koponyáját a markába szorította, az elájult bele”, valamint „a pallosával egy ökörnek a nyakát egy csapásra le tudta vágni, s a törökök fejeit úgy aprította, mint a répát” –, és eme jártasságok, valamint a civilizált hadviselésről szóló, a reguláris hadseregeket már akkor is kötő rendszabályok konstellációjában felismerte az előtte álló, páratlan karrierlehetőséget. Trenk Ferenc háborús bűnös volt a javából, még a kor napjainknál kevésbé kényes normái szerint is. Cham ostroma során – Jókai A két Trenk című regényének idevágó passzusa szerint – így bánt a civil lakossággal: „Mi egy halom tetejéről néztük, hogy tódul a város védtelen népessége, asszonyok, gyermekek, hátukon vitt homijaikkal a hídon keresztül. Ekkor Trenk Ferenc átúsztatott a folyón a pandúrjaival s elállta az újtát a menekülő népnek. (…) Trenk pandúrjai meztelenre vetkőztették a menekülő nőket, s miután még az inget is lehúzták róluk, beledobták őket a folyóba. A gyermekeiket utánuk. A vízbehalók kínordítása felhangzott mihozzánk.”

Trenk tehát – Jókai szavával élve – „kuruc ember” volt a javából, mégis jó darabig tűrték a tevékenységét, amelynek talán a legszelídebb eleme volt, hogy „a tohonya generálisok flegmatikus temperamentumát kardlappal szokta kikúrálni”, de a szabad rablás éppúgy szerepelt napi tevékenységeinek a listáján, mint a nemi erőszak, valamint a hadizsákmány, vagy éppen saját katonái zsoldjának eltökítése.

Trenk vesztét nem is a polgári lakosság és a saját alárendeltjei ellen egyaránt elkövetett kegyetlenségek okozták. Ahogyan Löwenwalde tábornok, a hadi törvényszék elnöke fogalmaz a Jókai-regényben: „Ez a pandúrvezér összezsákmányolt kétmilliót. Ezen mi meg akarunk osztozni! Nagy emberek, kicsiny emberek: kaliberünk szerint.”

Trenk Ferenc bárót végül várfogságra ítélték, amelyet Brünnben, Špilberk várában kellett volna letöltenie. A büntetés súlyát tekintve legyen elég annyi, hogy a helyi folklórnak máig aktív része a találós kérdés, amelyik azt tudakolja, „Melyik volt a Monarchiában a leghumánusabb börtön”. A válasz: Špilberk. S hogy miért? „Mert itt az életfogytiglan is legfeljebb két hónapig tartott”, felelik erre cinkos mosollyal a feketébb humor iránt fogékony brünniek.

De Trenk bárónak még a hírhedett várbörtön falai közül is sikerült borsot törnie ellenségei orra alá. Jókora összeget adományozott a helyi kapucínusoknak, aminek köszönhetően halálát követően hely biztosíttatott holttetemének a jámbor életű szerzetesek kriptájában. A hagyomány és Jókai szerint Trenk teátrális körülmények közepette megmérgezte magát, de előtte még unokatestvérére és riválisára, Trenk Frigyesre hagyott valamit, amivel a másvilágról is „holta napjáig bosszanthatja” – teljes örökségét, beleértve az ellene folyó hatvanöt polgári pert is.

Trenk Ferenc báró múmiája mindmáig ott nyugszik egy üvegfedelű koporsóban, a brünni Kapucinusok Szent Ferenc Templomának kriptájában. (Tessenek a vasútállomás főbejárata előtt átkelni a villamossíneken, aztán sétáljanak tovább a Masaryk utcán az első kereszteződésig – a gyorsétteremnél balra térve máris a kriptánál találják magukat.) Tavaly tavaszig ez az állítás csak részben volt igaz – a holttetem hüvelykujjának ugyanis legalább egy évszázada nyoma veszett. Néhány esztendeje, a Morvaországi Múzeum lomtalanítása során került elő ismét a hiányzó hüvelyk, amely 2017 márciusában, ünnepélyes körülmények közepette lelte meg újra helyét a testen, amelyről ki tudja, kicsoda és miért csavarintotta le egykoron – elevennek aligha nevezhető jelképeként annak, hogy Jókai eme nyughatatlan regényhőse még holtában, múmiaként sem képes távol tartani magát a bizarr kalandoktól.

Haklik Norbert