Szörényi László Széchenyi-díjas irodalomtörténésszel a Magyar Széppróza Napja kapcsán olvasásról, Jókairól és a magyar szépprózai hagyományról beszélgettünk.

Bene Zoltán interjúja

Bene Zoltán: Az idei évtől február 18-a, Jókai Mór születésnapja a Magyar Széppróza Napja. Voltak viták ezzel kapcsolatban, fölmerült Esterházy Péter születésnapja is opcióként, ám ő április 14-én született, ezért túlságosan közel került volna a két ünnep, a költészeté és a prózáé, óhatatlanul összemosódott volna a kettő…

Szörényi László: Így van! Egyébiránt Krúdy neve is fölmerült, de ő is valami abszolút evidens és praktikus okok miatt került le a napirendről.

BZ: Miért lehet indokolt egy ilyen ünnepet Jókai születésnapjához kötni, kortárs szemmel mit mondhatunk Jókairól?

Szörényi László: A nyolcvanas évekig Jókai volt a legolvasottabb író Magyarországon. Aztán ahogy az analfabetizmus kezdte megvetni melegágyát a magyar olvasók között, elérkezett az az év is (emlékszem, Győrben volt egy barokk konferencia, azon hirdette ki valaki), amikor a fölmérések szerint a magyar lakosság 93 %-a már egyáltalán nem olvasott semmit. A maradék 7% 90%-a viszont korábban Jókait olvasott, akkor azonban már a KRESz-t. Ez azóta fokozódik. Megjelennek Verne-művek, vagy Jókai-regények átírva, minden olyan szót kicserélnek bennük, amit a mai olvasó nem ért. Csak hát így az egész elvesztette értelmét. Olvasni tudni kell és az olvasás nemcsak szórakozás, nemcsak tanulás, hanem a világ egyfajta feltárása, amit nem lehet bizonyos feltételek nélkül művelni, ahogyan nehéz úgy egy űrhajón röpülni, hogy nincs benne rakétaüzemanyag.

BZ: Volt egy időszak, amikor nagyon temették az olvasást, az utóbbi években viszont arról beszélnek az olvasáskutatók, hogy megint sokat olvasunk. Én azonban azt gondolom, ez mindössze arról szól, hogy az olvasás mint információszerzési technika nincsen rossz helyzetben, tehát információt tudunk szerezni olvasással, de az alkotó olvasás, amikor például egy történetet olvasunk és a fantáziánkat kell hozzá használni, nagyon gyalázatos helyzetben van most is…

SZL: Egyetértek. És éppen ezért kellenek a klasszikusok! Amikor erről vitatkoznak, két dolog szokott összekeveredni: Jókait vagy bármely más klasszikus írót elolvasni egészen más, mint elhelyezni valahol a tananyagban. Mert azt meg lehet csinálni, Arany János meg is tette a nagykőrösi gimnáziumban, hogy nem irodalomtörténeti rendben, hanem műfajok szerint tanított, és mindenütt az élő irodalmat is elővette, hogy a gyerekek ne érezzék úgy, holt anyaggal foglalkoznak és sokat kell kutakodni. Persze, abban az időben mindenki, aki gimnáziumba járt, tanult görögöt és latint, tehát volt valami fogalma arról, mi az, hogy mitológia, mi az, hogy eposz ésatöbbi. Tudta, hogy korábban már lejátszódott valami és azt mi imitáljuk, azon kívül mindenki olvasta és ismerte a Bibliát, tehát rendelkezett egy hatalmas szövegtárral az agyában, amihez hozzá lehetett tenni a legmodernebbeket, teszem azt, Petőfitől A hóhér kötelét, amikor megjelent, vagy Jókaitól Az új földesurat. Ismerték az őstípusokat, Toldiban is azonnal fölfedezték akár Héraklészt, akár Sámsont. De most már se mitológiát nem olvasnak, se Bibliát nem olvasnak, semmit se olvasnak általában, úgyhogy nagyon nehéz a helyzet, a lehető legjobb módon kell kiválasztani azokat a klasszikusokat, akiket beemelünk a tananyagba. 30-40 évvel ezelőtt forradalmi áttörésnek számított, hogy A kőszívű ember fiai mellett Az aranyembert is betették a tananyagba, mert az nem annyira történelmi eposz, mint inkább lélektani regény, ugyanakkor mitológiai történet is, aminek megvan a mesei háttere. A mesélés eleme pedig rendkívül fontos. Arany a Szegény gazdagokról írott kritikájában nagyszerűen látta meg Jókai sikerének titkát (ami miatt a kritikusok, főként Gyulai Pál és köre nem bírta elviselni), miszerint mert mesélni. Szerintem a jó érzésű gyerek ezt fölismeri. Nekem olyan pokoli szerencsém volt, hogy 9-10 éves koromban a Kossuth Lajos utcai, egykori Úttörő Áruházban megvettem a Kedves atyafiak című Jókai-elbeszélést, amelyet az Ifjúsági Könyvkiadó adott ki 1954-ben. Ez egy rendkívül humoros elbeszélés, ma is csorog a könnyem a nevetéstől, ha rá gondolok, s ezt forgatva rákaptam a mese lényegére, fontosságára.

BZ: Ma viszont, ahogyan utaltál is rá, a történet, a mitológia égető hiányában élünk, helyesebben olyan történeteket kapunk, amelyeknek a megkonstruálásában nem kell részt vennünk, a fantáziánkra nincs szükség ahhoz, hogy élővé tegyük őket, mert a mozgókép révén a legapróbb részletekig készen kapjuk a sztorit. Ez pedig a képzelőerő sorvadása mellett számos egyéb súlyos problémát okozhat a gondolkodásban, a világlátásban és -megértésben. Az idén először megrendezendő Magyar Széppróza Napja lehet, hogy az utolsó pillanatban irányítja rá a figyelmet a történetre, amit el kell képzelni, amit a magunkévá kell tenni, amiben partnerekké kell válnunk, nem csupán nézőkké, nem pusztán fogyasztóvá, de bizonyos értelemben alkotókká is?

SZL: Az, hogy Jókai születésnapja a Magyar Széppróza Napja, több annál, minthogy ne essék egybe más ünneppel, amiképpen annál is, hogy sokáig Jókai volt a legnépszerűbb prózaíró. Nem véletlenül említettem az imént Arany kritikáját a Szegény gazdagokról. Arany Jókait az egész baráti körével szemben vállalta a regénytechnikájával, a történelem és mitológia határvidékén bolygó fantáziájával együtt. Talán azért, mert meglátta benne azt az alkotót, aki a prózát fölemelheti. Tény, hogy a prózai elbeszélés és regény a legzűrösebben született, ám mindmáig hatalmas művészi energiákkal rendelkező műfaj. A prózai elbeszélés és regény a hellenizmusban olyan remekművekkel jött létre, mint Héliodórosz Aithiopikája, amely méltó párja Apuleius művének, Az aranyszamárnak és amelynek megmentésére a Jóisten Mátyás királyt szemelte ki. – Abból az egy példányból adták ki ugyanis a XVI. században (amely példány nem mellesleg elveszett a nyomdásznál), amit egy zsoldos lopott el a Corvinákból és adott el bagóért Nürnbergben. Ezt az egyetlen példányt Mátyás hozatta valahonnan Görögországból. Boccaccio szorgalma folytán a reneszánsz hajnalán ugyan keleti és görög hatásokra föltámad a műfaj, majd újabb évszázadok múltán olyan szerencsénk van, hogy egy tudós egyén, aki szegedi és nem is tud más magyar nyelven, csak „szögediül”, úgy teremti meg a magyar regényt az Etelkában, hogy a nagy skót-francia regényírónak, John Barclaynak 1621-es Argenis című művét – amelynek két magyar fordítása is volt a korban – veszi alapul és alkalmazza az ősmagyar történelemre. Megkísérel magyar mitológiát alkotni. Korábban már próbálkozott ezzel, a latinul írott Argonauticában, amit később A gyapjas vitézek címen magyarra is lefordított, hiszen abban szkíta mítoszok élednek meg, amelyek később a Buda halála költészetében teljesednek ki. Például Dugonics az első, aki sorsdöntő szerepet tulajdonít a szkíta-hun-magyar történelemben Isten kardjának. Dugonicsot imádja Petőfi is, van egy olyan legenda, hogy egyszer éjszaka elment Szegedre és meglátogatta a sírját. Bár ezt nem lehet igazolni, én mégis úgy hiszem, nagyon is van ebben egy mélyebb igazság. Dugonicstól Jókain át Krúdyig a magyar prózaírás központi kérdése megegyezik a magyar költészet központi kérdésével: a bennünket nyomasztó ősi bűn témájával. Ezt és magát a szépprózát pedig a dugonicsi kezdemény nyomán Jókai emeli a Parnasszusra. Ezért úgy gondolom, hogy a választás jó. Jó és indokolt, hogy Jókai születésnapja ezentúl a Magyar Széppróza Napja. Dugonics írja valahol le azt a szimbolikus történetet, amelyben valaki panaszkodik, hogy mindjárt éhen hal, pedig egy nagy hegy tövében lakik, amiben aranybánya van, mire az író szócsöve figyelmezteti: sebesen szerezzen egy kapát, ásót vagy csákányt, mert a hegy magától nem fogja magából kitermelni az aranyat. Nekünk is egy ilyen aranybányánk van: a magyar klasszikus prózairodalom, amely Esterházyig vagy Grendelig, tehát mind a mai napig nem olyan volna Jókai nélkül, mint amilyen. Hát akkor miért ne örüljünk neki és miért ne olvassuk?

Bene Zoltán: Az idei évtől február 18-a, Jókai Mór születésnapja a Magyar Széppróza Napja. Voltak viták ezzel kapcsolatban, fölmerült Esterházy Péter születésnapja is opcióként, ám ő április 14-én született, ezért túlságosan közel került volna a két ünnep, a költészeté és a prózáé, óhatatlanul összemosódott volna a kettő…

Szörényi László: Így van! Egyébiránt Krúdy neve is fölmerült, de ő is valami abszolút evidens és praktikus okok miatt került le a napirendről.

BZ: Miért lehet indokolt egy ilyen ünnepet Jókai születésnapjához kötni, kortárs szemmel mit mondhatunk Jókairól?

Szörényi László: A nyolcvanas évekig Jókai volt a legolvasottabb író Magyarországon. Aztán ahogy az analfabetizmus kezdte megvetni melegágyát a magyar olvasók között, elérkezett az az év is (emlékszem, Győrben volt egy barokk konferencia, azon hirdette ki valaki), amikor a fölmérések szerint a magyar lakosság 93 %-a már egyáltalán nem olvasott semmit. A maradék 7% 90%-a viszont korábban Jókait olvasott, akkor azonban már a KRESz-t. Ez azóta fokozódik. Megjelennek Verne-művek, vagy Jókai-regények átírva, minden olyan szót kicserélnek bennük, amit a mai olvasó nem ért. Csak hát így az egész elvesztette értelmét. Olvasni tudni kell és az olvasás nemcsak szórakozás, nemcsak tanulás, hanem a világ egyfajta feltárása, amit nem lehet bizonyos feltételek nélkül művelni, ahogyan nehéz úgy egy űrhajón röpülni, hogy nincs benne rakétaüzemanyag.

BZ: Volt egy időszak, amikor nagyon temették az olvasást, az utóbbi években viszont arról beszélnek az olvasáskutatók, hogy megint sokat olvasunk. Én azonban azt gondolom, ez mindössze arról szól, hogy az olvasás mint információszerzési technika nincsen rossz helyzetben, tehát információt tudunk szerezni olvasással, de az alkotó olvasás, amikor például egy történetet olvasunk és a fantáziánkat kell hozzá használni, nagyon gyalázatos helyzetben van most is…

SZL: Egyetértek. És éppen ezért kellenek a klasszikusok! Amikor erről vitatkoznak, két dolog szokott összekeveredni: Jókait vagy bármely más klasszikus írót elolvasni egészen más, mint elhelyezni valahol a tananyagban. Mert azt meg lehet csinálni, Arany János meg is tette a nagykőrösi gimnáziumban, hogy nem irodalomtörténeti rendben, hanem műfajok szerint tanított, és mindenütt az élő irodalmat is elővette, hogy a gyerekek ne érezzék úgy, holt anyaggal foglalkoznak és sokat kell kutakodni. Persze, abban az időben mindenki, aki gimnáziumba járt, tanult görögöt és latint, tehát volt valami fogalma arról, mi az, hogy mitológia, mi az, hogy eposz ésatöbbi. Tudta, hogy korábban már lejátszódott valami és azt mi imitáljuk, azon kívül mindenki olvasta és ismerte a Bibliát, tehát rendelkezett egy hatalmas szövegtárral az agyában, amihez hozzá lehetett tenni a legmodernebbeket, teszem azt, Petőfitől A hóhér kötelét, amikor megjelent, vagy Jókaitól Az új földesurat. Ismerték az őstípusokat, Toldiban is azonnal fölfedezték akár Héraklészt, akár Sámsont. De most már se mitológiát nem olvasnak, se Bibliát nem olvasnak, semmit se olvasnak általában, úgyhogy nagyon nehéz a helyzet, a lehető legjobb módon kell kiválasztani azokat a klasszikusokat, akiket beemelünk a tananyagba. 30-40 évvel ezelőtt forradalmi áttörésnek számított, hogy A kőszívű ember fiai mellett Az aranyembert is betették a tananyagba, mert az nem annyira történelmi eposz, mint inkább lélektani regény, ugyanakkor mitológiai történet is, aminek megvan a mesei háttere. A mesélés eleme pedig rendkívül fontos. Arany a Szegény gazdagokról írott kritikájában nagyszerűen látta meg Jókai sikerének titkát (ami miatt a kritikusok, főként Gyulai Pál és köre nem bírta elviselni), miszerint mert mesélni. Szerintem a jó érzésű gyerek ezt fölismeri. Nekem olyan pokoli szerencsém volt, hogy 9-10 éves koromban a Kossuth Lajos utcai, egykori Úttörő Áruházban megvettem a Kedves atyafiak című Jókai-elbeszélést, amelyet az Ifjúsági Könyvkiadó adott ki 1954-ben. Ez egy rendkívül humoros elbeszélés, ma is csorog a könnyem a nevetéstől, ha rá gondolok, s ezt forgatva rákaptam a mese lényegére, fontosságára.

BZ: Ma viszont, ahogyan utaltál is rá, a történet, a mitológia égető hiányában élünk, helyesebben olyan történeteket kapunk, amelyeknek a megkonstruálásában nem kell részt vennünk, a fantáziánkra nincs szükség ahhoz, hogy élővé tegyük őket, mert a mozgókép révén a legapróbb részletekig készen kapjuk a sztorit. Ez pedig a képzelőerő sorvadása mellett számos egyéb súlyos problémát okozhat a gondolkodásban, a világlátásban és -megértésben. Az idén először megrendezendő Magyar Széppróza Napja lehet, hogy az utolsó pillanatban irányítja rá a figyelmet a történetre, amit el kell képzelni, amit a magunkévá kell tenni, amiben partnerekké kell válnunk, nem csupán nézőkké, nem pusztán fogyasztóvá, de bizonyos értelemben alkotókká is?

SZL: Az, hogy Jókai születésnapja a Magyar Széppróza Napja, több annál, minthogy ne essék egybe más ünneppel, amiképpen annál is, hogy sokáig Jókai volt a legnépszerűbb prózaíró. Nem véletlenül említettem az imént Arany kritikáját a Szegény gazdagokról. Arany Jókait az egész baráti körével szemben vállalta a regénytechnikájával, a történelem és mitológia határvidékén bolygó fantáziájával együtt. Talán azért, mert meglátta benne azt az alkotót, aki a prózát fölemelheti. Tény, hogy a prózai elbeszélés és regény a legzűrösebben született, ám mindmáig hatalmas művészi energiákkal rendelkező műfaj. A prózai elbeszélés és regény a hellenizmusban olyan remekművekkel jött létre, mint Héliodórosz Aithiopikája, amely méltó párja Apuleius művének, Az aranyszamárnak és amelynek megmentésére a Jóisten Mátyás királyt szemelte ki. – Abból az egy példányból adták ki ugyanis a XVI. században (amely példány nem mellesleg elveszett a nyomdásznál), amit egy zsoldos lopott el a Corvinákból és adott el bagóért Nürnbergben. Ezt az egyetlen példányt Mátyás hozatta valahonnan Görögországból. Boccaccio szorgalma folytán a reneszánsz hajnalán ugyan keleti és görög hatásokra föltámad a műfaj, majd újabb évszázadok múltán olyan szerencsénk van, hogy egy tudós egyén, aki szegedi és nem is tud más magyar nyelven, csak „szögediül”, úgy teremti meg a magyar regényt az Etelkában, hogy a nagy skót-francia regényírónak, John Barclaynak 1621-es Argenis című művét – amelynek két magyar fordítása is volt a korban – veszi alapul és alkalmazza az ősmagyar történelemre. Megkísérel magyar mitológiát alkotni. Korábban már próbálkozott ezzel, a latinul írott Argonauticában, amit később A gyapjas vitézek címen magyarra is lefordított, hiszen abban szkíta mítoszok élednek meg, amelyek később a Buda halála költészetében teljesednek ki. Például Dugonics az első, aki sorsdöntő szerepet tulajdonít a szkíta-hun-magyar történelemben Isten kardjának. Dugonicsot imádja Petőfi is, van egy olyan legenda, hogy egyszer éjszaka elment Szegedre és meglátogatta a sírját. Bár ezt nem lehet igazolni, én mégis úgy hiszem, nagyon is van ebben egy mélyebb igazság. Dugonicstól Jókain át Krúdyig a magyar prózaírás központi kérdése megegyezik a magyar költészet központi kérdésével: a bennünket nyomasztó ősi bűn témájával. Ezt és magát a szépprózát pedig a dugonicsi kezdemény nyomán Jókai emeli a Parnasszusra. Ezért úgy gondolom, hogy a választás jó. Jó és indokolt, hogy Jókai születésnapja ezentúl a Magyar Széppróza Napja. Dugonics írja valahol le azt a szimbolikus történetet, amelyben valaki panaszkodik, hogy mindjárt éhen hal, pedig egy nagy hegy tövében lakik, amiben aranybánya van, mire az író szócsöve figyelmezteti: sebesen szerezzen egy kapát, ásót vagy csákányt, mert a hegy magától nem fogja magából kitermelni az aranyat. Nekünk is egy ilyen aranybányánk van: a magyar klasszikus prózairodalom, amely Esterházyig vagy Grendelig, tehát mind a mai napig nem olyan volna Jókai nélkül, mint amilyen. Hát akkor miért ne örüljünk neki és miért ne olvassuk?