A menekülő fénymadár

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A geográfus Yi-Fu Tuan szerint a sziget egyike – az erdő, a part és a völgy mellett – azoknak a természetes környezeteknek, amelyek alapvetően formálták az embernek az ideális világról szőtt álmait. Furcsán hangozhat a kontinensen lakóknak, és főleg nekünk, magyaroknak, akik többnyire olyan helyeken élünk, amelyeknek még tengerkapcsolata sincs, de a sziget az európai kultúra egyik meghatározó alakzata: a társadalmi szorongások idején menedékként, az elvonulás helyszíneként tűnik fel (például Jules Verne A rejtelmes szigetének [1875] szereplői az amerikai polgárháború sűrűjéből kerülnek a szigetre), az idegenség tapasztalatának feldolgozásakor pedig szintén segítségünkre van (itt elég bármelyik gyarmatosításkori kalandregényre gondolni, de akár az olyan, a „sötét paradicsom” szüzséjét hasznosító művekre is lehet, mint a Part című regény Leonardo DiCaprio főszereplésével készült filmfeldolgozása [The Beach, rend. Danny Boyle, 2000]).

Felfigyelhetünk arra is, hogy ha a napnyugati kultúrában meghalljuk a sziget szót, akkor legtöbbünk automatikusan trópusi szigetre gondol – ennek okát nemcsak a turizmusmarketingben, hanem alapvető irodalmunkban, a Bibliától az Odüsszeiáig, kereshetjük. Bár az európai elme előnyben részesíti a mediterrán szigeteket, a szigetek geográfiai szórása azt mutatja, hogy a mérsékelt vagy tajga éghajlati övhöz tartozó párjaik vannak többségben. A szerényebb számú, de nem kevésbé karakteres művészeti feldolgozással rendelkező északi, hideg szigetek általában gyéren vagy egyáltalán nem lakottak, a kaland helyett a rideg túlélés, a megmagyarázhatatlan gyilkosságok és a misztikum helyszínei a fikcióban – erre jó példa lehet a valós elemeket felhasználó Terror antológiasorozat első évada, amely a Terror nevű brit hajónak az északi sarkkörnél bekövetkezett tragédiáját dolgozza fel.

Míg az évszázadok során a kormányok gyakran alkalmazták a szigeteket büntető elkülönítésre, karanténra – nemhiába építettek oda börtönöket (Alcatraz) vagy létesítettek fegyencgyarmatokat (Ausztrália) –, addig a globális felmelegedés szülte ökológiai krízisben a szigetek az elkülönüléssel a túlélés egyik legreálisabb esélyét kínálják fel. Ráadásul nem is feltétlenül a magánszigetek szolgálhatnak egy esetleges katasztrófa utáni biztos élőhelyként, hiszen a jégsapkák olvadása miatt megnövekedett víztömeg azokat is alámoshatja, hanem a le nem bomló műanyaghulladékokból kialakult szeméthegyek az óceánokban. Manapság ugyanis a sziget egyre kevésbé mint természetesen adott és magát felfedezésre kínáló terület jelentkezik, inkább mesterséges és megalkotott helyként találkozhatunk vele. Nem véletlen, hogy a mesterséges szigetek megszaporodásakor döntött úgy a Netflix, hogy beszáll a Rózsa-sziget (L’incredibile storia dell’Isola delle Rose, rend. Sydney Sibilia, 2020) elkészítésébe, mely film a saját szigetét megépítő olasz mérnök, Giorgio Rosa valós történetén alapul.

A szigetek fentebb felvillantott sokfélesége ellenére még mindig hajlamosak vagyunk a megszokott ellentétpárjaink mentén gondolkodni róluk; ilyenek a határtalan világ kontra lehatárolt terület; az őslakos kontra betolakodó, a paradicsom kontra börtön, a sérülékenység (például gazdasági kiszolgáltatottság, időjárási változásoknak kitettség) kontra szívósság (önellátás). Még a szigetek geográfiai vizsgálatánál is szemben áll egymással az azok „inszularitására” koncentráló irányzat, amely a szigetet önmagában vizsgálja, és a „nisszológiai” megközelítés, amely a szigetet más szigetekkel és a kontinenssel összefüggésben, hálózatosan értelmezi. A víz pedig, amely körülveszi a szigeteket, különösen nehezen illeszthető be az ellentétpárokba, legfeljebb úgy, mint egy, a szárazföld–sziget-szembeállítást megalapozó harmadik tényező. A víznek mint közegnek tulajdonítható ugyanis, hogy a szigetek mind geológiailag, mind élővilágukban folyamatosan változó entitások lehetnek – nem véletlen, hogy a „sziget” szó etimológiája az indoeurópai nyelvekben sokáig a sós tengerhez, az úszáshoz és az áradáshoz kapcsolódott, és csak később kötötték azt össze az „isolare”-vel. Az ár–apály dinamizmusa egyszerre jelöli ki és számolja fel a sziget határait, ekkor pedig a külső (a bolygók mozgása) tényező a belsőnek (a szigetnek) a legalapvetőbb koherenciájára bír hatással (miközben a víz mégiscsak összeér az éggel a horizonton).

A víz hullámzása tehát sajátos ritmussal bír, a szigetet – annak lakóit is ideértve – mozgásban tartja. Kialakulhatnak tengeri útvonalak a halászathoz, a sziget elhagyásához és az oda visszatéréshez, de azok a víz mozgása miatt szüntelen újraterveződnek, így nemcsak az utazás változtatja meg az embert, de maga az út is folyamatosan változik. Nem véletlen, hogy a szigetekre az irodalomban mindig egy nem járt úton érkeznek meg a hősök: hajótörést szenvedve vagy eredeti úticéljukról letérve.

Smid Róbert