Ha kicsit jobb lettem volna matekból, világhírű statisztikussá válok, nem kétséges. Hogy mire alapozom ezt a merész kijelentést? Arra a sok számolásra (vezetett számolásra, vezetett… nyilvántartásra!) gondolok, amelyek kis túlzással meghatározzák az életemet.

Eleinte, kisgyerekként még csupán kedves móka volt: nagymamáméknál kiültem a főút mellé reggel, és megszámoltam a különböző színű autókat. Már nem emlékszem, melyik szín nyert, de sokáig foglalkoztatott a gondolat, hogy miért az. Mi határozta meg a tényt, hogy éppen abból a színből jött arrafelé aznap a legtöbb. (Valóban, nem is túl merész párhuzam a Szent Lajos király hídjára gondolni!) Innen is látszik, hogy nem önmagában a számolás öröme vezérelt már e zsenge korban sem, hanem annak az igénye, hogy felfedezzek valami egyetemes törvényszerűséget a világ működésében. Helyben vagyunk.

Aztán jöttek az egyebek: minden elolvasott könyvet felírtam egy erre a célra kialakított, betűrendes füzetbe. Majd a könyvek hátsó lapjára is felírtam elolvasásuk dátumát. Év végén összeszámoltam, hány könyvet olvastam el az adott évben, és elszörnyedtem vagy büszke voltam magamra. Amikor lett számítógépem, szépen – és nem kevés idő alatt! – átmásoltam az egészet gépre: ott már az Excel csomó mindent kiszámol nekem, szóval remek. (Azt hiszem, ennek a statisztikakészítőszenvedély-leágazásnak nem kell magyarázni a mélyebb értelmét.)

De vezetek kimutatást arról, hogy mennyit vezettem életemben (többet, mint szerettem volna), mennyi vizet iszom meg naponta (sajnos, kevesebbet, mint én meg a veséim őexcellenciái szeretnék), hogy az apukámnak milyen orvosi lapok mely számait szereztem be (oké, ez tényleg fontos, nem gyerekjáték: hiszen gyerekorvos!), hányszor léptem fel és hol, kitől mennyi pénzt kaptam az évek során munkáért (méltatlanul keveset, heló!), beszédekről, amelyeket tartottam, könyvbemutatókról, amelyeket vezettem, a keresett könyvekről és filmekről, a meglévő könyvekről és filmekről, hogy milyen albérletekben laktam, hogy mennyit fizettem a mindennapi életemért (közös költségtől telefonig, élelemtől villanyig), a KATA-adómról, dupla könyveimről, könyvduplumaimról, és minden olyan dologról, amit ide inkább nem is írok ki.

Aztán… segít is a számolás, például újabban sportolásnál: jórészt az ő segítségével voltam képes elkezdeni futni, és emelni, növelni távot és sebességet, szépen, nyugodtan, s eljutni oda, ahol most vagyok (ami persze csak nekem sok, másnak nevetségesen kevés). Ha nincs ott az a pici öröm, hogy felírhatom, mennyivel sikerült többet szaladni, mint előző nap: soha nem jutok előre. Vagyis hát egyről a kettőre. (Méterben.)

Igen, így egyben soknak tűnhet, afféle túlzásnak, különcködésnek, de egyrészt az vessen rám követ (persze, kérdés, hogy hányat és milyen elosztásban), aki soha nem csinált egyetlen statisztikát sem, no meg az, akit zavarok ezzel a tevékenységemmel. Mert bevallom, ez idáig még csak nem is nagyon emlegettem: szépen elvoltam a statisztikáimmal. Érdekes módon a következtetéseket soha nem vonom le írásban: nyilván mert azt nem lehet számszerűsíteni.

A következtetéseken csak gondolkodom.

És ahogy gondolkodom, úgy érzem magam egyre jelentéktelenebbnek, egyre alázatosabb szívűnek. És ez üdvös: egyáltalán nem baj. Segít is tehát a számolás, megtart, megtart az alázatban, és bizony soha nem lehetünk elég alázatos szívűek és szerények mi, az élet dolgait kétségbeesetten számolgató, az elmúlástól reszkető emberizinkek.

Nagy Koppány Zsolt