Azért is sajnálom különösen, hogy a mai közbeszédben mértéktelenül eluralkodott a trágárság, mert anyanyelvünk módfelett gazdag és ötletes a körülíráshoz, az indulatok szellemes kifejezéséhez. Elsősorban költőként lázadozom a b-vel, f-fel, g-vel, k-val és p-vel kezdődő szavak tébolyult térhódítása ellen, a választékosság és a képalkotás védelmében. Például roppantul tetszett, amikor harminc évvel ezelőtt Cegléd határában, Csemő egyik tanyáján reggel nyolckor szembejött velem egy öreg helybéli, és a kölcsönös üdvözlés után a napkorongra mutatott: „Ma is leolvad az ördög farkáról a tollseprű!” Azóta eltelt három évtized, és szomorúan gyanítom, mostanság már nem hangzanak el efféle mondatok – se a városi munkahelyeken, se a falusi kocsmákban. A mai utcanyelv annyit mond: „B… meg, ma is k…a meleg lesz.” Ha pedig fokozódik a hőség, a mondat vége felsőfokba kerül: „kib…tt k…a meleg”.

Tucatszám sorolhatnánk az egyéb példákat. „Hová merűlt el szép szemed világa?” – kérdezi 1843-ban Vörösmarty Mihály a merengőtől. Ugyanez a kérdés ma így hangzik Budapesten, a hatos villamoson: „Mi a f…t bámulsz, köcsög?” S a nyomaték kedvéért hozzáteszik: „Buzi-e vagy?”. Satöbbi, satöbbi.

Ki tudja, egyszer majd ez lesz a „normális” beszédmód. Hiszen az, hogy mi számít trágárságnak, valójában viszonyítás kérdése, jelentősen függ a tértől és a korszaktól. Országonként egészen más fogalmakat találnak sértőnek Nyugaton, mint Keleten – és egészen más számított verbális durvaságnak a középkorban, mint a századfordulón. Például a reneszánsz korban az ocsmány beszéd (enyhén óvodás szinten) az anyagcserével és a nemzéssel kapcsolatos szavakra összpontosított. A polgárivá serdült Magyarországon, a 19. században viszont egyre nagyobb teret hódított a kispolgári prüdéria, és egyre több szót minősítettek szalonképtelennek. Egy 1835-ös társasági divatlap címlapon kürtölte világgá a példátlan botrányt: „Izabella úrhölgy a tegnap esti fogadáson azt találta mondani, hogy: gatya!”

Ez szerteágazó téma, most éppen csak belecsippentek. A lényeg, hogy lenyűgöz: ékes magyar nyelven milyen választékosan lehet elküldeni valakit a fenébe, és milyen sziporkázóvá tehetjük a mondanivalónkat egy-egy jól megválasztott szitokszóval. Anyanyelvünkben a trágárság ízes is lehet, sőt művészi szintre fejleszthető! Példa erre Horváth Mihály várkapitány 1663-ban írt levele, amelyben efféle pompás körmondatokkal pocskondiáz egy bizonyos Tatai Szabó Gyurkát:

„Isten úgy segéljen, Hajnácskő váráért, mikor megárad az Ipoly vize, egy csolnokban veled nem ülnék, átkozott órában termett, minden jótól üres, pogánynál is pogányabb kurafi. Ezek után Isten téged meg ne mentsen, hanem akasztófán száradj meg: fejednek koponyájában varjak és verebek szarjanak, csontjaidat az ebek széjjel hordozzák; ha pedig az hegyes koporsót inkább szereted, abban is megengedem, teljék kedved.”

És nyelvünk a fentebb stílust is lehetővé teszi, a trágár szavak teljes kiiktatását. A közönségesség bájos feloldásának gyöngyszeme egy 1937-es rendőri jelentés – nem, nem én gyártottam, ez egy valós rendőrségi irat, és már hosszú ideje szeretném megosztani az Olvasat közönségével:

„Nagyméltóságú Főkapitány úrnak alázattal jelentem, hogy ma délután öt órakor a Lehel téri autóbusz megállóban Kiss István B listás hivatalsegéd gyakornokot folyékony természetű szükséglete kielégítése közben tetten értem. Midőn ezen tevékenykedésének abbahagyására tiszteletteljes hangon felszólítottam, még jobban cifrázni kezdte. Sőt még rotyogtatott is hozzá, a hátsó alsó testrészéből, miközben Istenben megboldogult öreganyám hátsó testrészébe történő beutalásomat indítványozta. Én ezt a leghatározottabb hangon kikértem magamnak. Hivatkoztam a nagyméltóságú Főkapitány úrnak az ide vonatkozó rendelkezésére. Erre ő a nagyméltóságú Főkapitány úrral való pajzán fajtalankodásra biztatott. Azt kívánta, hogy egy lónak a közerkölcsbe ütköző része az egész rendőri tiszti kar illemtelen részét repessze széjjel. Erre én ezt ismételten kikértem magamnak, mire ő a saját hátsó alsó testrészét a nagyméltóságú Főkapitány úrnak búvóhelyül ajánlotta. Ennek foganatosítására a nevezettet előállítottam.”

Zsille Gábor