„A legkörnyezetbarátabb, amit le sem gyártanak”

Csizmadia Máté pszichológus, agrárközgazdász és munkajogi szakokleveles tanácsadó. Mindhárom szakterület tapasztalataiból merít Zöld Pszichológia című blogjának szerkesztése közben. A Mezőgazdasági Termelők Országos Szövetségének foglalkoztatási szakértője és az Európai Mezőgazdasági Munkaadók Szövetségének magyar delegáltja. – Viola Szandra interjúja.

Viola Szandra: Mitől is zöld a zöld pszichológia definíciószerűen?

Csizmadia Máté: A pszichológia minden olyan területét ide sorolnám, aminek köze van a környezetvédelemhez, környezetszennyezéshez vagy egyáltalán a természethez való viszonyunkhoz. Nem hivatalos kifejezés. A blogomat neveztem el így. Létezett már olyan, hogy környezetpszichológia, amely azzal foglalkozik, hogy a fizikai környezet hogyan befolyásolja az embert, az ökopszichológia pedig ember és környezet megbomlott kapcsolatát tárgyalja. Azonban úgy éreztem, bőven van még érintkezési pont a pszichológia és a környezetvédelem között. Egyszerűbbnek tűnt egy új gyűjtőfogalmat találni, mint a meglévőkbe szuszakolni mindent, ami érdekel. Így egyszerre tudok foglalkozni a bűntudat, a klímaszorongás vagy épp a reklámpszichológia kérdéseivel. A blogom célja az lenne, hogy mindenkihez szóljon. A kiirtott védett nádasok, a szennyezett folyók, az eltűnő évszakok, úgy gondolom, mindenkire tartoznak. De mindenki számára hasznos lehet annak beismerése is, hogy a harmincötödik póló megvásárlásával sem leszünk filmsztárok, s hogy az utazás nem fogja megoldani a lelki problémáinkat. Azonban gyanítom, még mindig inkább a környezetvédőkhöz szól. Olyanoknak prédikálunk, akik már amúgy is hívők. Ez a teljes környezetvédelemnek problémája. A klímatagadók nem járnak környezetigyász-csoportba, mint ahogy szappankészítő workshopra se nagyon. Ilyesmire az jár, akinek már van valami hozzáférése a problémához. Ezért igyekeztem olyan oldalról megközelíteni a kérdést, ami szólhat azokhoz is, akik még nem foglalkoztak ilyesmivel.

VSz: Kik azok a zöld gondolkodók, például filozófusok, művészek, akiknek a munkásságára odafigyel?

CsM: Igyekszem sokféle területről meríteni. De lehet, hogy így is csak a saját buborékomat építgetem. Az embert egyébként is jellemzi egyfajta kognitív fösvénység. Ott spórol, ahol tud, és megelégszik a nagyon egyszerű, érzelemvezérelt minősítésekkel is. Bizonyos értelemben ezért is pihentetőbb, ha az amúgy már létező véleményünket erősítgetjük a különböző szakértők, gondolkodók, oldalak követésével. Legfontosabbak a vonatkozó tudományos folyóiratok, intézetek: Ökopszichológia Intézet, ELTE PPK Ember−Környezet Tranzakció Intézet, Magyar Éghajlatváltozási Tudományos Egyesület,Kormányközi Éghajlatváltozási Testület stb. A pszichológiában könnyen találni ellentmondó információkat, nem beszélve a környezetvédelemről. Ugyanakkor a tudományos bizonytalankodás szerintem még mindig hamarabb fog minket a helyes útra terelni, mint a megmondás. Szóval ezért első helyen a tudomány embereit követem a témában. Számos környezetvédelmi csoportosulást is figyelemmel kísérek. Például a Humuszt, a Talpalatnyi történeteket, a Felelős Gasztrohőst vagy a Fenntartható divatot. A problémákat, kétségeket és a hétköznapi megoldásokat, úgy gondolom, ők tudják a legérthetőbben megfogalmazni. Harmadik körben a tudományt népszerűsítő oldalakat emelném ki, mint a Qubit, a Másfélfok vagy a Tudatos Vásárlók Egyesülete, amelyek a tudományos hátteret egyszerűsítik le érthetőbb formára. Erre nagy szükségünk van, hiszen egyedül ma már előállítani sem lehet egy tudományos eredményt, nemhogy mindennek utánanézni és értelmezni. Negyedikként pedig említeném a művészetet. Azon belül is az Xtrorealm művészeti csoportot vagy az Itt és most színházat, akik már foglalkoznak a környezetvédelmi problémák és válaszok művészeti megjelenítésével. Ez utóbbi, ha lehet, még fontosabb, ugyanis az ember, ahogy már utaltam rá, nem a statisztikai jelentésekből szerzi az információit. Pláne nem fogja onnan internalizálni. Erre leginkább a művészet képes. Például a filmművészet, zene, színház stb. De ide sorolnám az internetes mémeket is. A művészet képes úgy kiemelni, egyszerűsíteni és ítéletet mondani, hogy az a legnagyobb tömegekhez szóljon. Ezt persze tudják a másik oldalon is. Az igazi reklám ma már nem is az, amivel a metróaluljáróban vagy a postaládában találkozunk (annak ma már csak informatív értéke van), hanem ami a népszerű sorozatokban normaként megjelenik.

VSz: Ön mire ügyel leginkább a környezettudatosság tekintetében a hétköznapok során? 

CsM: Műanyagmentességre törekvés, húsmentes napok, élelmiszerpazarlás csökkentése, részvétel különböző kihívásokban: az ismertebb lépéseket próbálom készségszintre fejleszteni, de egyre kevesebb konkrétumot tudok ebben is mondani. Az egész a zero waste-tel indult. Sokszor kevésnek vagy feleslegesnek szokták titulálni az efféle tevékenységeket, pedig az első lépés lehet a komolyabb vállalások felé. Amikor az ember észreveszi, milyen nehéz a műanyagtól úgy megszabadulni, hogy csak műanyagmentes verziót keres, rájön, hogy egyszerűbb már meg sem venni, amire nincs szükség. Ez óhatatlanul elvisz a minimalizmus, az önként vállalt egyszerűség világába. A legkörnyezetbarátabb, amit le sem gyártanak. Itt az ember amellett, hogy nyilván igyekszik a környezetbarát verziót választani, minimalizmusra is törekszik. Fontos hangsúlyoznom: nem önként vállalt aszketizmusról van szó. Sajnos a közgazdászok hajlamosak a környezetvédőkre kiabálni, hogy vissza akarnak térni az őskorba vagy más egyéb idejétmúlt társadalmi berendezkedésekhez. Nem erről van szó. A jobb összekapcsoltság, a könnyebben hozzáférhető élelmiszer, az önmegvalósítás változatosabb formái, igenis úgy gondolom, hogy eredmények. Ebbe a feleslegesség is beletartozik. Nem szívesen élnék olyan világban, ahol nincsenek felesleges dolgok. Nem azzal van a baj, hogy lehet venni elektromos kést, éneklős Elvis hűtőmágnest vagy latex búslakodót. A túlzásokkal van a baj, azzal, amikor a túlfogyasztás rendszerszinten kódolt és elvárt. Mikor azért kellene vásárolnom, hogy a szomszédnak legyen munkája, és ezt még a pszichológia eszközeivel is támogatják. Nem az a probléma, hogy lehet venni terepjárót, hanem az, hogy ezek 90%-át sosem használták terepen, és csak valami atavisztikus félelem vagy párzási ösztön diktálja, ami aztán társadalmi szintre emelkedik. Vagy hogy a ruhák 30%-át csupán egyszer veszik fel. Divattá válik a túlzás. Összességében tehát nem tudok kiemelni semmit. Ahhoz állást kellene foglalnom arról, mi maradjon, mi nem, miközben úgy gondolom, nem szeretnénk olyan világban élni, ahol megmondják, hogy ezt nem eheted, azt igen. A rendszerszintű túlzásokat és feleslegeket igyekszem nyakon csípni.

VSz: Milyen lélektani, pszichés, hozzáállásbeli változásokra kellene törekednie leginkább egy 21. századi fogyasztónak?

CsM: A fentiekből következően jó út lehet a minimalizmus. A fogyasztás csak még több fogyasztást szül. Sokszor láttam, hogy valaki megvesz egy akciós nadrágot, de ahhoz már cipő is kell. Vagy ugyanaz akkor más színben is. Olyannal is találkoztam, amikor egy cég azzal reklámozta magát, hogy a vásárlás a legjobb terápia. Ez természetesen nem igaz. A fogyasztói társadalom el akarja hitetni, hogy termékektől leszünk boldogok, de ez nem igaz. Az énmeghaladás és a társas kapcsolataink minősége az, ami a boldogsághoz érdemben hozzájárulhat. Azaz ha tisztába kerülünk a képességeinkkel, amiket fejleszteni, használni tudunk egy értelmes elfoglaltságban. De mindezt úgy, hogy emberi kapcsolatainkat sem hanyagoljuk el. Nem sokat ér az önmegvalósítás, ha nincs kivel megosztani. A magányos fogyasztás megrövidíti az életünket. A klímaváltozás problémája rendkívül összetett. Ahhoz, hogy meg tudjunk vele küzdeni, információra, tudásra van szükségünk. Mi okozza? Mivel járulok hozzá? Mit mivel tudok kiváltani? Ez sajnos még utánajárást igényel. De itt jönnek képbe újra a közösségek. Egy közösségben ez is egyszerűbb. Nem kell mindennek egyedül utánajárnom. Annyi mindenről kell eldöntenünk, hogy ez helyes vagy nem, ez környezetbarát vagy nem. Mások tapasztalata segíthet ebben. Sőt. A Tupperware sikere is ezen alapult. Az ember Tupperware-esteket szervezett az ismerőseinek, ahol áradozott a termék hasznáról. Ha egy műanyagos cég így felismerte a közösség erejét, akkor a környezetvédőknek is fel kell ismerniük. Ha összegezném, akkor azt mondanám, hogy dolgozni kell a mentális jóllétünkön, tájékozódni, illetve visszaépíteni a közösségeinket.