A bögre teliholdja

Naponta isszuk. A tiszta víz után a második legtermészetesebb ital, mégis el tud minket varázsolni a bögre teliholdja, a folyadék fátyolos csillogása vagy a matcha latte bolyhos-habos teteje. Különös, hogy épp ezt a csodát nem vettem sokáig észre. Nemcsak a munka világa és az alkohol, a teaivás is a felnőttek dolgának tűnt. Gyerekként nem ízlett a cukros-gyümölcsös változaton kívül semmi, keserűnek vagy túlságosan gyógynövényízűnek éreztem. Ezenkívül a teázás időszaka legtöbbször az ősszel együtt köszöntött be, ami kellemetlen asszociációkat társított számomra ehhez az italhoz. Az őszt nehéz volt megszeretni, ahhoz már szükség volt egyfajta bölcsességre. Én inkább a tavaszi vidámságot, a madárcsivitelést és a kipattanó rügyeket szerettem, sokáig dacoltam magamban az ősz nyirkosságával, elmúlás-szagával. Aztán idővel elfogytak fölösleges energiáim, amelyeket egy-egy évszakkal szemben tanúsított ellenállásra és haragra fordíthattam volna. A beletörődés békességet hozott, az elfogadás pedig szeretetet. Megtanultam, hogyan válhat egy-egy pohár tea mindennapi segítőmmé.

A tea a bölcsek itala. Azoké, akik már megtanulták élvezni a pasztellszíneket és -ízeket a nyár csinnadrattája után, akik nem szabnak a boldogságnak teljesíthetetlen feltételeket, akik a megelégedettség számos ízét és formáját ismerik, akik nem sietnek, mégsem késnek el, mert szelektálnak programjaik között, akiket gyönyörködtet a mértékletesség is. A tea ellentétes természetét tükrözi, hogy bár épp a hűvös, európai telek késztetnek minket ivására, valójában mindig is egy darabka egzotikus Kelet marad. Sőt, a helyzet külön pikantériája, hogy hiába lesz mindig is a selyemút, a Távol-Kelet esszenciája, épp a Nyugat folyóirat révén elhíresült kávéházi kultúra tette hazánkban igazán népszerűvé.

Míg a vadállatok gyakran archetípusokként jelennek meg képzeletünkben, addig háziállataink már személyiségek, társak és barátok. De mi a helyzet a növényekkel? Néha az az érzésem támad, hogy képesek szinte észrevétlenül a részünkké válni, alig különböződnek el tőlünk. A zöld szín láthatása olyan alapvető szükséglete a szemnek, mint a tüdőnek a levegő. A növények társasága alázatos, jelenlétük sokszor nem is, csak hiányuk tűnik fel. Éppígy a teáé. Országunkban fogyasztását nem keretezi szertartás, szinte szürkén és észrevétlenül válik mindennapjaink tartozékává. Olyan természetes, hogy talán csak nemléte hökkentene meg. Pedig nincs olyan tea, amelyben ne lenne varázslat, vagy azért, mert orvosság, vagy pedig azért, mert színével, hangulatával kápráztat el, de legfőképpen azért, mert a növényi lét rejtelmeiről tudhatunk meg a legtöbbet általa. Amikor kamillás teakeverékembe kortyolok, eszembe jut a rétek hosszú hajszálai között megbújó pusmogás, amely csak a fűfélék között esik meg, s amely az emberi fül számára alig hallható. Eszembe jutnak a lágy szárak, amelyek olyan könnyen hajladoznak, mintha víz sodrásában lennének. Ha zöld teát iszom, mindig felidézem a tealevél cseppre emlékeztető formáját, a savas, zöld, nyers íz pedig az erő és a frissesség asszociációit idézné bennem akkor is, ha nem volna tudomásom a koffein élénkítő hatásáról. Mindezek ellenére is ott bujkál képzeletemben és nyelvem hegyén a növényi minőség számos jellemzője: a nyugalom, a lágyság és a szelídség. Valószínűleg nincs még egy ital, amely ilyen sokat megőriz és megmutat ízlelője számára a növények zöld, kecses és állhatatos valójából.

Bizonyos tekintetben a tea hasonlít a leveshez. A kedvelt első fogásban a lé, azt hiszem, számomra mindig is titokzatos komponens marad. Mert vannak a tányérban egyértelmű dolgok, és vannak rejtélyesek. A krumpli az krumpli, a répa pedig répa, legfeljebb muroknak hívják, na de a lé? Az kicsit az összetevők mindegyike, és közben egyik sem. Ízét, színét, illóolaját adja át a víznek megannyi zöldség vagy hús, csak az arányokon és variációkon múlik, hogy milyen zamatú lesz a folyékony valami, ami misztikusan körbelengi a benne úszkálókat. A tea is ilyen. Ahogy Kosztolányi fogalmaz, „alig több a semminél”, mégis, mennyi levél, termés, virág adja át neki „tudását”, gyógyerejét. Talán ezért, hogy nem bögréből, hanem áttetsző üvegpohárból szeretem inni, hogy belenézve csodálhassam e folyadék ragyogásának tömött glóriáit, az óaranytól a zöldaranyig. Nemcsak fölé hajolni, átnézni is szeretek a teával telt poháron, mintegy „beleáztatva”, hatása alá vonva a szobát. Ez is a varázslat része, melyet nap mint nap, tudatosan vagy tudattalanul, de véghez viszek. Igen, vidékünket messze elkerülte a teaszertartás hagyománya, de épp egy varázsital ne állna ki magáért? Ami forró, azt nem lehet gyorsan inni, kavargatni, fújni, öntögetni, kortyolgatni kell, s e szükségszerű mozdulatsor gyakorlása könnyen más tudatállapotba juttatja az embert. Például mélyebbeket lélegzik, vagy szemlélődni kezd. Szemléli italát is, amely sokszor drágakőre emlékezteti, néha pedig egyenesen úgy gondolja, hogy a tea is fénytermészetű, ragyog az üvegpohárban, majd kiárasztja a melegét, amikor az ember benne, belülről sütkérezik. Sőt, már a gőze is csodát tesz nátha idején. Kavargatása közben pedig könnyen karácsonyi csengettyűhöz, angyali csilingeléshez hasonló hang keletkezik. Szín tehát, és illat és fény és hang és ideális hőmérséklet. Azt hiszem, a tea elsősorban azért adatott, hogy általa az ember legalább néhány percre megtapasztalhassa a tökéletességet.

 

Viola Szandra