Párizsba tegnap beszökött az ősz… negyvenkét éve jártam ott, és most, hogy itthon is hullnak a falevelek, elfogott valami roppant furcsa vágyakozás, az ifjúság, a szerelem és a város illata után. Látom magam, amint sétálgatok éjjel a Pigalle-on, köpködős Gauloises-t szívva, vagy a Concorde-on nappal, amint egy szál rózsát veszek, hogy a gyönyörű fagylaltárus lánynál becseréljem egy málnás gombócra, aztán mindjárt a Szent Mihályon találom magam abban a románkori templomban, ahová betérve egy nő imádkozik az oltárnál, és jöttömre hirtelen megfordul, és úgy néz rám, de úgy…

InterRail-nek hívták azt a vonatjegybérlet féleséget, amivel harminc napig lehetett száguldozni Európában háromezer forintért, és a vasúton aludni lehetett. Párizsba érvén először egy öreg néger koszos moteljében aludtam bagóért, de nagyon féltem az egyedülléttől, a haláltól és az ördögtől. Mástól nem féltem, a város és a nagybetűs Nyugat békés volt, hiába hintették az itthoni lapok a kapitalizmus szennyéről és bűnözéséről szóló meséket, ebből semmit sem tapasztaltam. Másnap aztán találkoztam a barátaimmal, akiknek még idehaza kölcsönadtam a sátram, és innentől ingyen laktam a kempingben, ahová belógtam, és ahol még tábortüzet is raktunk valamelyik este – a rendőrök ugyan észrevették, de nem büntettek meg érte.

Aztán látom magam a jegypénztárnál, amikor az a magyar lány, akinek a nevét sajnos elfelejtettem, kiváló angolsággal akar vonatjegyet venni, én érzem, hogy ez így nem fog menni, a pult mögött ülő francia alkalmazott csak a fejét rázza értetlenül. Akkor határozottan odaszólok, hogy S’il vous plaît! Nizza! Rögtön lesz jegy, és mi száguldunk újabb városok és csodák felé.

A rendőrautót Párizsban Samunak hívták, ahogy engem is a gimnáziumi osztálytársaim, és a rendőrök megengedték, hogy a koszos farmernadrágomban és az ócska bőrkalapomban, amit a Szajna parton vásároltam a roppant békés fekete emberektől, szóval, hogy ilyen toprongyosan leüljek a rendőrautó elé, amire jókora betűkkel rá volt írva, hogy Samu, és a haverok színes képet készítsenek erről. A kép talán még ma is megvan, mintha a kisebbik lányom vitte volna el, bár ez korántsem biztos.

Biztos volt a Louvre, melyben el lehetett tévedni, meg a franciás hangulat, a sok kis bolt, a sajtkóstolás, az olcsó bor, a béke méhe. Érdekes, hogy nekem most az a sor jut eszembe Radnótitól a szilvalekvárról és Fanniról a rőt sövény előtt… Mert a költővel ellentétben minket nem vitt el semmilyen rémisztő hatalom sehová, de Párizst és Franciaországot tényleg elvitte az ördög. És lehet, hogy már nálunk is ritkák a helyek, mondjuk, egy őstermelői szőlő vagy szilva kóstolgatására, egyre több a szupermarket, dübörög a globalizáció, de attól még nem kell tartanunk, hogy megver két arab a buszmegállóban, csak azért, mert nagy az orrunk, mint annak a rokonomnak, aki hiába beszéli anyanyelvi szinten a franciát, nem kívánkozik vissza szülővárosába. Néha meglátogatja ugyan a barátokat, de itt él inkább, Magyarországon. Mi még annak idején nyugodtan alhattunk Nizzában a pályaudvar előtt a földön egy szál hálózsákban. Hat óra körül megjelentek a rendőrök, és halk szóval ébresztgettek, menjünk el, mert indul a forgalom, rontjuk a városképet. A négerek dobokat árultak huszonöt frankért, amit le lehetett alkudni ötre, és tréfálkozni lehetett a kurvákkal a Pigalle-on. Kossuth százast morzsolgattunk előttük, és azt mondtuk nekik: holland forint. Kíváncsian nézegették, dobálóztak a kalapommal, míg jött egy ember, és határozottan azt mondta, rámutatva a piros százforintosomra: communiste! No!

Aztán az egyik lány benyúlt a barátom két lába közé, és így szólt: petit! És még jobban kacagtak. Nem tudom, lehet-e még vidáman tréfálkozni a kurvákkal a fény városában, a Pigalle-on.

Gáspár Ferenc